Vasárnap volt dél, asztal megterítve,
bennem izgalom, egész testem megfeszítve,
míves szép tálban, gőzölgő húsleves,
külön tálon, főt hús velős csont, zöldséges.

Ez volt szokásba, ahova meghívtak,
míg kint, az eső csapjai megnyíltak,
itt bent kellemes meleg, asztalhoz ültünk, 
a feltálalt ételt, imával köszöntük.

Amíg a levest mertük a díszes tálból,
gazdasszony sem tágított a hagyományból,
négy-öt centis velős csontokat tepsibe,
alsó felső végüket sózva kissé sütötte.

Majd előkerült a melegített pirítós,
remegő velőt rákenve lesz nívós,
előétel után, jöhet a főfogás,
marharostélyos, finom sült hagymás.

Ám a szakács most belehúzott rendesen,
még egy fogást készített, az istentelen,
bizony a pacal, csülökhússal velővel,
kemencében sütött, friss házikenyérrel.

Közben a jó bort sem mellőzzük, kóstoljuk,
vörösbort néha néha, cseppként kortyoljuk,
ha még gyomrodban hagysz még kis helyet,
desszertként kóstolhatod, kedves krémesedet.

Befejezvén a kiadós vasárnapi étket,
megköszönöm a szívélyes vendégséget,
kávéra még átvonulunk a másik szobába,
hol csókot lehelek meghívóm kacsójára.