Vallomás

Véletlen jött el az a nap,
a nagy Titán feltámadott,
zengett az ég, villámok cikáztak,
alkotott az élet új korszakot.

Hamuból - parázs újra izzott,
ne túrd szét, mit rejt pernye alatt,
óvatos légy vele, mindig van élet
ott is, hol nem hallották szavadat.

Meglásd azt, mi kelt új csodát,
mi a töppedt magból bont csírát,
behálózza a számodra láthatatlant,
új időknek új dalaival írja ritmusát.

Volt, mikor előttetek rohant az élen,
vagy vánszorogva, fáradtan kullogott,
de mindig ott volt köztetek elől, hátul,
bőbeszédű nem volt, ám sosem hallgatott.

Fiatal korában néha, hébe-hóba
tollat fogott keze, csak úgy írogatott,
míg a kényszer oly munkára fogta,
tollat csak idősebb korában ragadott.

Felgyűlt bánatát, szép korszakát idetárta,
megmutatta nektek, idegen sosem látta,
az igazi énje, mint láva tört e világra,
évtizedek őrzött emlékeit elétek citálta.

Így tárult fel egy tartalmas, titkos ládika,
benne mosoly, könny és a költő kacaja,
de felejtett bánatát már benne úgy hagyta,
hogy elő-előszedte, tanulságként olvasgatta.