A németjuhász kutya halála...

Szörnyű éjszaka volt aznap, kedden,
Alig múlt éjfél, s a síri csendben
Kutyaugatás verte fel a házat,
Mintha mondaná, gazdáim, vigyázat!

Baj van, rettenetes nagy baj történt,
S nem tudom megállítani az örvényt,
Jön és pusztít, öl, izzik és éget,
Ébredjetek, érzem, itt a végzet!

A házaspár ijedten ugrott ki az ágyból,
Mért kellett felriadni az álomvilágból,
Miért e riadalom, e fejvesztettség,
Honnan jöhet ez a rémítő fülledtség?

Mi történt a drága jó kis kutyusunkkal,
A leghűségesebb igaz barátunkkal,
Nem szokott soha ilyen nagy lármát csapni,
Hacsak nem akar finom falatot kapni.

De nem, ez nem lehet igaz, ez rettenet,
Maró füsttel telt meg a felső emelet,
Ég az alsó szint, tombol a féktelen tűz,
Mindent ellep a füst és az irdatlan bűz.

Gyorsan, a tűzoltókat rögtön hívni kell,
A szekrény a földszintről tűzcsóvát lövell,
Menekülni, menekülni innen, gyorsan,
Nem elveszni a tűzben remény-hagyottan.

Gyorsan a padlásra, szólt az utasítás,
A tetőt megbontani, nincs más megoldás.
Létrát a falhoz támasztva menekültek,
De a parancsnak kissé ellenszegültek.

Mondd, hol van a kutyánk? Visszamegyünk érte,
Nélküle az életünk semmit sem érne.
Ha ő nem jelez nekünk, mi már nem élünk,
Ki kell menteni őt, hozzá visszatérünk.

Az egyik tűzoltó eztán visszamászott,
Keresni a kutyust, hol a tűz burjánzott,
A padláson át lerohant a lakásba,
De sejtette, s nem kezdett önáltatásba,

Megtalálta a hős németjuhász kutyát,
Ki élete árán mentette meg gazdáját.