Az éjszaka csendje, hidegen, s szinte fojtogatón borult szobámra.
   Nem aludtam, csak feküdtem, a párnámba fúrva arcomat, hogy elnyomjam a fájdalom szívemet szaggató hangjait, s a ki nem mondott szavak élesre fent késeinek vágásait lelkemen. A levegőben még ott vibrál az a semmiből érkezett, hideg mondat, amit kimondtál, mint mikor egy étteremben csak egy kávét rendel az ember, hideg közönnyel: "Én nem megyek tovább. Van valaki más."
   Egy szempillantás alatt semmivé foszlott minden emlék, minden eskü, minden közös terv, mint ahogy a tenger mossa el a homokba rajzolt lábnyomaim. A világ, ami addig kettőnké volt, egy apró, repedt porcelánfigura lett, amit most kegyetlen lassúsággal morzsol szét tenyeremben a felismerés, hogy a hűtlenség nem egyetlen tett, hanem egy lassan előkészített, csendes árulás, ami a legmélyebb ponton ér utol. Nézem a helyed az ágyban, ahol már sosem fogsz ébredni mellettem, és ez a szívszorító űr olyan valós, mintha valaki ténylegesen kivágott volna belőlem egy darabot.
   A reggel fényei most metszően élesek, szinte bántják a szemem. Felkelek, s a tükörből egy idegen néz vissza rám, fáradt, megtört, de már elszánt. Megértettem, hogy a hűség valójában nem a másiknak tett fogadalom, hanem az a szent kötelezettség, amit önmagunkkal szemben vállalunk, hogy a fájdalom ellenére is felállunk.
   A hűtlenség egy rabló, elviszi az álmaink, s a bizalmunk, az ártatlanságunk, de cserébe hátrahagy egy nagy tanulságot, egy tiszta lapot, amit újra kezdhetünk.
   A hűtlen ment, de ami igazán maradt, az nem a seb, hanem az az erő, amit most fedezek fel magamban.
   A könnyeim elapadtak már, s az űr helyét lassan, de biztosan elkezdte betölteni valami új, az önbecsülésem csendes, mély rezgése. Mostantól a saját történetem főszereplője leszek, és a jövő olyan, mint egy tiszta, téli égbolt, aminek félelmetes a tágassága, de csillagokkal teli a lehetősége.
   Megtanultam, hogy a hűtlenség kelti életre a legszebb hűséget, ami az, amikor önmagunkhoz hűen, emelt fővel lépünk tovább.

TM