Álmodozva nézem tavasznak színeit,
nem számolom most már órának perceit,
sóvárogva bámulom a túlsó partot,
ahogy itt támasztom a part menti padot.

Odaát van rejtve boldogság valahol,
fülemüle amott úgyis szebben dalol,
kecskék birkák is szabadabban legelnek,
nincsen fájó nyoma az eltelt időnek.

Míg a hajót várom lüktet gondolatom,
kikötőbe lesz akit kellene látnom,
fehér hattyúk emitt méltósággal úsznak,
hajókűrt hangja véget vet ábrándoknak.

Míg a hajó csiklandozza tónak vízét,
hát felidéztem régi idők emlékét,
ej de már csontig lerágtam, húst a múltról,
mikor látom integetnek már a partról.

Új utat kéne most szilárdan lerakni,
így sárban pocsétában nem kell gázolni,
integetés nem nekem volt hivatalos,
fogadtatás az maga volt csodálatos.

Ahogy ölelkeztek rég látott szerelmek,
volt akinek arcán folytak örömkönnyek,
ott csak a menyasszony aki volt a legszebb,
vers nélkül most nemcsak én lennék szegényebb.

írta-Varga István-Barcs-2019.03.31.