Ballag a vén sőre, kíséri a paraszt,
Nehézkes a léptük, míg az eke siklik.
Le a földre bámul, melyből vékony araszt
Fordít föl az eke, amíg a nap izzik.
Délidőre járván tarisznyát bont s leül,
Míg az öreg jószág legelészik csöndben.
Kenyér van a kézben, jó szalonna felül,
Melyre hagyma leve keserűen fröccsen.
Végig néz a vén csont földje sötét hantján,
S bárha izzad, mégis csodálattal nézi.
Mozdít egyet öreg elkopott kalapján,
Már a szú sem járja, szegény olyan régi.
Felsóhajt, miközben munkájára tekint,
Gyermekkora röpkén lebben föl előtte:
„Hej, ezt a rongy földet – újra sóhajt s legyint –,
Hányszor túrtam én már, hogy a gaz ne nője.
De hát mit tehetnék, ez a világ rendje:
Parasztnak e csepp föld életét jelenti.
És hogyha az élet fölötte eltelne,
Göröngyös ágyában ő fogja elfedni.”
Újra elindulnak a barázda hosszán:
Komótosan ballag ő és a vén sőre.
És míg a nap eljár, ő is csak úgy, lomhán,
Feketéllik egyre a vén paraszt földje.
Hazaérve mindig első a vén jószág,
S mit az ember kíván, csak utána jöhet.
Mert a föld az élet, kell hozzá a jóság,
Sorsukért még soha, soha sem pöröltek.
Csöndes éjjel otthon nyugovóra térnek,
A másnapnak mindig ugyanaz a sorja.
Jobb sorsot Istentől sohasem reméltek:
Húzzák így az igát egymásért, dalolva.
De hát mit tehetnek, ez a világ rendje:
Nekik ez a csepp föld életük jelenti.
És hogyha az élet fölöttük eltelne…
Bársonyos hantjával ő fogja elfedni…
Rácz Endre ©
2017 10. 13. Szerep