Kopott élettel kövezett patak vagyok,
hét évtized-szegély szűkíti a medrem,
de hiába ölnek mérgek és szándékok,
a végzetem már előre megszenvedtem.
Kiömlök rétekre, rozsdás telepekre,
bennem a hajlamok, képességek fodra,
megfürdetem magam holdfény-éjjelekbe,
szivárgok köbe, anyagba, a homokba.
Másoknak tán csak, mint szennyel teli árok
fuldoklok, de célom a tiszta tengerek,
hol távlatot, levegőt, napfényt találok,
mit meglátni, ősi joga az embernek.
Csak sodródom saját fekete habomban,
vállamon a virágok, madarak fészke,
és evezők csapkodnak, dalolnak halkan,
csillog bőrömön az ezüstfényű este.
Kavicsot, szirteket bontok és görgetek
lassan, rohanva, néha vadul, zabolátlan,
megolvadnak tőlem mind a jeges szívek,
ott vagyok a bánat barna hajlatában.
A belém hányt szemetet feloldom, nyelem,
mert lényegem már örökre öntisztító,
fürge lányt, szépasszonyt lágyan ölelgetek,
ilyennek teremtett már a mindenható.
Utamat állja, kínoz, a zuhatag,
majd meg-megtorpanok, de bőszen áttörök,
magával ragad a bekódolt akarat,
tovább zuhanok önmagam fölött.

Kéklő óceán, tenger én már nem leszek,
de kizöldell egy puszta tőlem valahol,
csobbanásaim nyugodtak és csendesek,
de cseppjeimben a végtelen ficánkol.

, 2014 április 7.