Ha beszélsz énhozzám, megszólít tavaszom,
Mikor megcsókolsz, már többé nem szomjazom,
Nem kínoz a hőség, és nem dermeszt a fagy,
Mindentől megóv, véd az, hogyha velem vagy.
Ha nézhetem szemed, láthatom a tested,
Ha hosszúak, már magányosak az estek,
Álmomban, nappal, éberen is úgy érzem,
Nem vehet el tőlem Téged még az ég sem.
Ha kitárod magad szép szelíden, lágyan,
És melléd vonz, sodor vén, megfáradt vágyam,
Feledteti velem bajomat és korom
A mosolyod, bánatom véled oldozom.
Ha arcod halványul a ködökben néha,
Ha mindez már csak a fényünk maradéka,
Akkor is szorítlak, szeretlek, ölellek,
Csókokat szórok a sötét fellegeknek.
Mily fukar az idő, mégis hogy tékozol,
Már fogytán a kincseim, mégis magamból
Mindenem csak neked adom, így is fogadj el,
Ne bánj velem úgy, mint egy ismeretlennel.
Markánsak, hosszabbak arcomon az árkok,
Kínlódva, szenvedve mélységekbe ások,
Illanó valóság, makacs illúzió,
Voltál a kezdetem, legyél most a végszó.

2014. 12. 23.