Ott messze a meséken túl,
ahol a valóság még létezik,
költő gondolataiba mélyed,
egy tiszta világról álmodik.

Igazi álom csak éjszaka jön,
ugyanis az tér mindig vissza,
egy nő fehér ruhába, kezébe
virágcsokor és csókomat issza.

Ó éjszaka, álmoknak szigete,
borzalom vagy élet gyönyöre,
játékoddá teszel néha engemet,
bemutatod paradicsomi kertedet.

Ez a paradicsomi idill a délibáb,
szomjazó embernek ital utáni vágy,
ám a meséken túl, ott van a valóság,
ami előbb utóbb mutatja igazi arcát.

Évtizedes könnyeimet már elsírtam,
ezernyi sok bánatot kötegekbe írtam,
ó Istenem évenként az a sok temetés,
több mint lakodalom, vagy keresztelés.

Mesék országába nem kaptam belépést,
csak halogatják egyre az útlevél kezelést,
ugye nem lesz sárkány, gonosz mostoha,
ott nem lesz már gyűlölet sem harag soha.

A meséket már oly rég elmesélték nekem,
levetette ruháit a képzelet sokszor előttem,
hát lám ott állt pucéron sokszor a szerelem,
amit sajnos ám de sokszor, észre sem vettem.

Ott messze a meséken túl, semmit nem építek,
álmaimat erőmet kedvemet, az évek elvittek,
talán még az írás, melynek értelmét még látom,
mondok imát, majd lecsukja szememet az álom.

Így telik bizony sok-sok éve minden éjszaka,
korán volt kelésem fütyörészve indult a munka,
későn feküdtem, gond nem volt éjszakai álomra,
köszönetet hálát nem várok, rábízom ezt a sorsra.

Írta-Varga István-Barcs 2018. 11. 22.