Hatalmas, kiterjedt koronájú diófám, ha hagyom, belealszik az őszbe úgy, hogy termését megtartja fent az ágain - egyszerűen elfelejtette lepotyogtatni a diószemeket.
   Reggelenként izgatottam siettem ki hozzá a kertbe, hátha beterítette a kis agyas koponyákkal a törzse környékét - de hiába. Itt-ott egy-egy megfeketedett, száradt héjú silány mag kitűnt a fű közül, de hát felnézve a fára, remek termés rengetegje lógicált, zuhanni vágyva a levelek takarásában.
   Szeretem a diófámat. Még soha nem voltam goromba hozzá - többnyire elfogadom az általa felkínált hűsítő árnyékot a meleg nyári délutánokon, egy padra ülve, könyvvel a kezemben.
   Most azonban kezdett dühíteni - mi történt ezzel a kedves, kérges törzsű, tucatnyi hosszú karral teret foglaló jó baráttal? Kezdjem el méretes rúddal püfölni, mint gyerekkoromban a szülői ház diófáját? Hát, amióta a növények bántalmazása is büntetendő cselekménnyé nyilváníttatott az Európai Császárságban, talán nem kellene kockáztatni a jó hírnevemet - morfondíroztam, miközben a jóakaró szomszédjaim is eszembe jutottak: egy-egy megalapozott feljelentésért egészen jól fizetett a császári titkosszolgálat...
   Furfanghoz kell folyamodnom - határoztam el. Emlékeztem még Tamási áron Ábel-jére, aki aztán nem volt híján a székely góbéságnak.
  Először megpróbáltam csiklandozni az öreget: vastagabb ágainak hajlatát erős sörtéjű kefével dörzsölgettem, abban bízva, hogy érzékeny a kusz-kuszra - hátha kuncogóra fogja a dolgot és fokozódó jókedvében a diószemek leszakadnak ágairól.
   Mit mondjak: még csak nem is reagált.
Nyilván az öreg diófák kérge olyan vastag, hogy drótkefére sem ébrednek fel, ha egyszer elbóbiskolnak.
Egyszer csak bevillant a nagy ötlet: a saját büszkeségét fordítom ellene.... Ott, ahol a fülét sejtettem, eltorzított hangon kezdtem mondogatni:
- Diófa, diófa! Ébredj, ébredj! Lemaradsz a nagy versenyben! Képzeld, a kert végében a mogyoróbokor olyan sok mogyorót termett, mint még soha és készséggel lepotyogtatta mind a földre. Azt mondta, hogy szám szerint több mogyorót ad nekem, mint te amennyi diót tartogatsz magadnak. Azt is mondta, hogy szerinte az ő megjelenése sokkal több kerti gyümölcsfa figyelmét keltette fel mostanában, mint a tiéd. A fák egyszerűen el fognak tőled fordulni, kiközösítenek maguk közül. Aztán megnézheted magad: magányos, zsörtölődő vénséggé válsz!
   Nem kellett sokat várnom: egyszer csak halk morajlást hallatott az öreg, mintha a gyökereit dörzsölte volna egymáshoz, majd remegés futott végig a törzsén, megmozdultak az ágai is. Rövid időn belül a levelei is visszazöldültek, sőt haragos zölddé váltak - úgy tűnt, az irigység beindította a nedvkeringést a hatalmas testben. Igen, határozottan dühössé vált a fa, ha tehette volna, tán még toporzékolásba is kezd. De a rázkódás félelmetesen erősödött, a nagyobb ágak talán még el is vörösödtek. Olyan látványos mozgásba lendült a fa minden porcikája, mint amikor az óvatlan gyerek darázsfészekbe nyúl.
Csak úgy záporozott a lomb felől le a földre a rengeteg diószem - ki is szaladtam a fa alól, mert úgy kopogott a fejemen, hátamon a kemény diózuhatag, mintha jégeső kapott volna el. Csak esett, esett hosszú percekig - alig látszott a fű a rengeteg diótól.
   Kimerült a hatalmas növény. Amint megszabadult a terméstől, megnyugodott, ismét álomba szenderült. Szinte perceken belül megsárgultak a levelei és mire kosarakba, ládákba szedtem a diószemeket, szinte azonnal elkezdtek szállingózni a levelek is a földre.
   A diófa példáját a kert minden fája követte néhány napon belül - megérezték az ősz erejét és megneszelték a tél üzenetét: színes avar lepte el az egész kertet.

Csorba Tibor 2017.02.03.