Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is, olykor eljátszom.

Gondokkal zsongó fejem, öledbe hajtanám,
odakünn a tornácos nyári csillagtanyán,
hát nappal is álmodom a huncut mosolyod,
mikor édes ajkaddal ajkamat csókolod.

Rád nézek, szemeid réveteg tekintete,
egy távoli fényködből az ismeretlenbe,
ahogy magad körül kizársz most minden valót,
így meg sem hallod a neked küldött nótaszót.

Pedig forrón jó a kávé, így lassan kihűl,
keverem-keverem, kezem megcsúszik kidűl,
másikkal elkapom, így a fele bennmarad,
de már a célzó sok gondolat szerte szakad.

Nem megy semmi, a keseredés is nagy bennem,
cikázó gondolataimat eltemetem,
a hagyott örökséget, régtől mit cipelek,
hagyományos öltözéket, miért viselek.

Mily bolondos gondolatok, így elkezdeni,
műhelybe megyek, majd elkezdek szerkeszteni, 
most nem verset, hanem mint Munkácsi valaha,
gyalut fogok, készüljön poéta asztala.

Üljön le oda, mit készített két kezével,
rímes szavakat írjon varázserejével,
édesítse azokat szíve melegével,
amit nem baj, ha néha fűszerez mesével.

-írta-Varga István-Barcs-2020.06.28.