Annyi kérdés zsong most a fejemben,
kint ködös tél,
a szél a fákon zenél egy vad rockzenét,
hó helyett eső áztatja 
a sok lehullott falevélkét.

Nappal is esti nyomasztó szürkület
telepedik ránk,
fáradtan ketyeg a falióra,
az óramutató lassan csoszog már,
a szú is megállt a percegésben,
reccsen a padló, a repedés sóhajt,
úgy kellene már egy vidám nap.

Messziről halkan szól
egy gitár szívfájdító hangja,
s a dallamra szívem fájdalmában összerándul,
az arcom eltorzul,
szememből lassan egy könnycsepp kicsordul.

Agyam kattogva jár, 
mi ez, mi ennyire megzavar, bánt.
Fáj a múlt, pedig illene már feledni,
nem ezen oly sokat rágódni.

Miért ment a világ ily rossz mederbe,
a szeretet elveszett mélyen egy gödörbe'.
Nincs, ki a kezed őszintén megszorítja,
átölelne féltőn a karja,
csókja cuppan a szádon,
boldog mosoly az orcádon.

Kegyetlen világ, üres szavak,
a mély tartalom rég nem divat ma.
Annak még jó, akinek vannak barátai,
kik mellette állnak,
van kedves családja, kit szívébe zárhat.

Sokat jelentenek ezek az apró jelek,
mik bizony óriások lehetnek
egy ily elidegenedett világban.
Miért ilyen a világ, ébredjetek fel emberek,
szeretet nélkül, fogjátok fel, élni nem lehet.