Apáti Kovács Béla

Miért rövidebb február, mint a többi hónap?

Év apónak volt egy mihaszna fia, Február. Soha nem fogadott szót édesapjának. Mindig mást tett, mint amit mondtak neki. Állandóan bolondozott, álarc mögé bújt, és ijesztgette az embereket.

- Február! Február, te sohasem javulsz meg – sopánkodott az apja – Meglásd, egyszer még bajba kerülsz.

Február csak nevetett apján, és elszaladt, hogy valamilyen mókás maskarába bújjon csibész barátaival.

Este szerettek igazán mókázni, bolondozni. Ilyenkor lehetett legjobban megijeszteni az embereket. Hógolyót gyúrtak és nevetve megdobálták a járókelőket. Senki nem ismerte fel őket, mert a jelmez eltakarta az arcukat.

Eleinte a városlakók tűrték csínytevésüket, de egy nap megunták és elhatározták, hogy megleckéztetik az ebadta kölyköket. Csak abban nem tudtak megegyezni, miképpen? Volt, aki azt javasolta verjék meg őket jól alaposan, és akkor majd elmegy a kedvük a rosszalkodástól. Egy lány, akit egyik este jól megdobáltak hógolyóval börtönbe szerette volna őket záratni. De ezt a javaslatot, mindenki elvetette, mert mégis csak Év apó fiáról volt szó, és az öreget mindenki szerette a városban. Nem akartak neki bánatot okozni. Így más megoldást kellett keresni. Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy elmennek a kilencvenkilenc éves anyóhoz tanácsot kérni.

– Anyó, mit tegyünk, hogy Év apó fia megjavuljon? Barátaival mindig borsot törnek az orrunk alá. Már nem mehettünk ki az utcára, hogy tréfát ne űzzenek belőlünk.

Anyó hosszan elgondolkodott. Térült-fordult a konyhájában, megpiszkálta a kemencében a tűzet, majd mondta reszkető hangon:

– Nem kell mást tennetek, csak ti is öltsetek jelmezt, és vonuljatok ki az utcára síppal – dobbal. Kiabáljatok, énekeljetek, táncoljatok, meglássátok Február a barátaival, úgy megijed, hogy kiszalad még a világból is, és magával viszi a zord, hideg telet. Lépteik nyomán hamarosan virágok fognak nyílni.

Az emberek megfogadták anyó tanácsát, és jelmezekbe bújtak, maszkot tettek arcuk elé. Olyan jól sikerült a beöltözés, hogy szinte senki nem ismert fel a másikra. Vidáman, hangosan, kurjongatva az utcára tódultak, és föl-alá rohangáltak a városban. Hamar a finom borral teli butykosok is előkerültek, ami csak fokozta a hangulatot. Az egész város egy nagy mulatozásba kezdett.

Ez Februárt és társait annyira meglepte, hogy majd elájultak a csodálkozástól. Nem tudták mire vélni a dolgot. Eddig csak ők bolondoztak, ijesztgették a járókelőket, de most vetélytársaik akadtak, akik nem kímélve őket, a legvadabb tréfákat eszelték ki ellenük. Egy idő után már mindenki Februárt hajtotta és űzte. Nem volt hová meneküljön, mindenhol megtalálták. Hiába rimánkodott, nem volt kegyelem. Visszakapta, amit megérdemelt.  Nem tehetett mást, minthogy elmenekült a városból. Futott, ahogy a lába bírta.

Anyónak igaza volt, mert amint Február eltűnt lába nyomán virágok nyíltak, és dalolva megérkezett Március kisasszony.

Ettől az évtől kezdve, ha már az emberek unták a hideg, zord telet, és azt akarták, hogy február hónap minél előbb elmúljon, jelmezbe öltöztek, maszkot tettek arcuk elé és dalolva, kurjongatva kivonultak az utcákra elkergetve februárt a tél utolsó hónapját.

Ezért is rövidebb néhány nappal február.

Év apó fia Február nem tudott belenyugodni a vereségbe, és hogy az emberek elkergették, kigúnyolták, ezért minden negyedik évben megpróbálja meghosszabbítani napjait, de mindig be kell látnia, hogy az emberek nem feledték csínytevéseit.