Gerjesztett Apokalipszis
A korona vírus hisztérikus reagálása kapcsán

Az Apokalipszis már bennünk csírázik,
de makacsul remélünk mind a halálig,
hogy azért van, ami folytonos és örök,
tán béke lesz egyszer az olajfák fölött. 

 Csak lentről látni, hogy mily ferde a torony,
csillagok, keresztek vasból kalapálva,
butító ködrétek a fennkölt ormokon,
a megtört tekintet távoli homályba
réved, miféle kétes vég, végkifejlet
várat magára a megfeszített csendben,
mondják, hogy még nem vagyok eléggé fejlett,
hogy az új-barbár morált valljam, megértsem,
messze járnak már a nótás, gyilkos hadak,
körül leng minket a foltos leplű béke,
a szorongás legbelül mégis megmarad,
kondenzcsí k rácsok feszülnek a kék égre,
a túlparti dombok most mélyen hallgatnak,
a csendes mennybolton nem cikázik villám,
kenyérmaradékot morzsol még a holnap,
de mit tartogat a vézna holnapután,
eszesnek tartja magát a gátlástalan,
ez az erjedés nekünk semmit sem forr,
elbújhatunk egy megárvult atommagban,
ha marad még időnk valahol, valamikor,
egykor minden fal a szakadékba ledől,
a valami eltűnik velünk a semmiben, 
vitorlák feszülnek űr fonta szelektől,
törvényszerű, egyben ostoba véletlen,

A bizonyosság a kezemből megszökött,
a látó most megvetett a vakok között,
nem segít cselekvés, emberség, se jó szó,
őrizd a percedet, lehet az utolsó.

Fonyód, 2020. febr. 07.