Elmondom nektek szép mesével, egyszer láttam, összetalálkozik ősz a széllel.

Mikor a fecskék tovaszálltak,
hirtelen vége szakadt a nyárnak.
Egy erdőszélen szembetalálkozott az ősz s a szél.

Odasúgta ősz a szélnek.
Veled többet nem beszélek!
Minek rontasz úgy a fáknak?
Hullik levél, törnek ágak,
nem jó ez így senki másnak!

A szél mosolygott, s ennyit mondott.
Látnád, mikor eljön ideje a télnek!
Jó sok havat összefúvok.
Minden résen jól bebújok.
Emberek házaikban dideregnek, többet onnan ki nem mennek.

Kabátjukba besüvítek, úgy vacognak, mint a vének.
Örülök, ha hóval behordom az utat, megnézhetik jól magukat.
Van, hogy ajtót csapkodok, s fütyülök a kéményükbe nagyot.
Elhozom nekik a fagyot.

Az ősz egy darabig mérgesen nézett, s csak kifakadt.
Jobb, ha most elhordod magad, de nem az emberekre a havat!
Inkább fújnál langyosan, lágyan,
örülnének neked hányan!

Szélkomának nagy haragja támadt, elvonult, de mérgében
végig korbácsolta a tájat.
Tört-zúzott mindent, mi útjába esett.

Így volt, mikor megesett,
hogy az ősz a széllel összeveszett.

TM