Réges-rég, amikor az ég még fiatal volt, s a csillagok úgy ragyogtak az éjszakában, mint az univerzum tenyeréből elszórt apró gyöngyszemek, a Nap egy csodás alkonyon meglátta a Holdat. Addig azt hitte, hogy az ő dolga csupán annyi, hogy beragyogja a világot. Minden reggel felkelt, aranyszínűre festette a hegyek vállát, fényt csorgatott a folyók tükrére, s felébresztette a világot. Azt gondolta, nincs olyan dolog az égbolton, amit ne ismerne.
   Aztán ezen az esten megpillantotta a Holdat.
   A Hold csendben úszott az ég sötét óceánján, mint egy tündér. Nem ragyogott úgy, mint ő. Nem akarta betölteni az egész eget, csak ott lebegett, halvány ezüstfénybe burkolva a világot.
   A Nap pedig először életében elfelejtett ragyogni. Mintha valaki egyetlen pillanatra megállította volna az idő szívverését.
   – Ki vagy te? – kérdezte.
   A szépséges Hold elmosolyodott.
   – Én vagyok az, aki akkor jön, amikor te elfáradsz.
   Ettől a naptól kezdve a Nap minden reggel várta az estét. A fény számára azelőtt a világ lélegzete volt, most azonban már az idő is kevésnek tűnt számára. A nappalok hosszú aranyfolyókká változtak szívében, amelyeken egyetlen gondolattal evezett:
   – Mikor láthatom újra?
   A gyönyörű Hold pedig esténként a horizont szélén várta őt. Amikor a Nap lenyugodott, s vérzett a szíve az újabb elválás miatt, az ég alján arany és bíbor színek gyúltak, mintha az égbolt maga is tudta volna, milyen nehéz elválni attól, akit szeretünk. Beszélgetni is alig tudtak.
   A Nap nappal élt.
   A Hold éjszaka tündökölt.
   Közöttük ott feküdt az idő, mint egy végtelen óceán. Néha mégis megpillanthatták egymást. Napfogyatkozáskor a Hold egy rövid pillanatra a Nap elé lépett, s szorosan, szerelmesen átölelte őt. Ilyenkor az ég elsötétült, a világ is elcsendesedett, s a Nap úgy érezte, mintha a Hold a szívébe zárná mindenét. De ezek a pillanatok mindig túl hamar véget is értek.
   – Miért kell mindig elválnunk? – kérdezte egyszer szomorúan a Nap.
   A Hold lehajtotta ezüstös szép női arcát.
   – Mert ha mindig együtt lennénk, talán nem is tudnánk, milyen értékes egy találkozás.
   A Nap sokáig hallgatott. Aznap este először értette meg, hogy vannak szerelmek, amelyek nem attól szépek, hogy birtokolhatják egymást. Hanem attól, hogy képesek várni.
Azóta a Nap ugyanúgy minden reggel felkel. A Hold minden este megérkezik. Soha nem lehetnek egymáséi egészen, mégis az egész égbolt az ő történetüket meséli minden áldott napon.
   A hajnal a Nap búcsúcsókja lett a Holdtól. Az alkony kezdeti csodája pedig a Hold érkezésének örömétől, szívének dobbanása. Vége, a búcsú fájdalmának bíbora. A napfogyatkozás, az a ritka pillanat, amikor az univerzum egyetlen lélegzetvételnyi időre megengedi nekik, hogy egymáshoz érjenek, s egybeforrjanak. Talán ezért olyan különleges minden naplemente is. Mert amikor a Nap aranyfénye lassan eltűnik a világ peremén, s az ég bíborba öltözik, valójában nem egyszerűen véget ér egy nappal. Ilyenkor a Nap azt suttogja a Holdnak:
   – Holnap újra várlak, kedvesem.
   A Hold pedig az éjszaka ezüstjével felel:
   – Én pedig mindig visszatérek hozzád, édesem.
   Így szeretik egymást már évezredek óta. Két gyönyörű égi vándor, két külön világ, de egyetlen szerelmes történet. Az égbolt azóta is azért ilyen végtelen, olyan, mint szerelmük, aminek kellett egy hely, ahol két egymástól távoli szerető szív mindig megtalálhatja a másikat.

TM