Mint, amikor ifjúvá érik a gyermek,
Szavak a versekben új értelmet nyernek,
Tág teret adnak az elkopott álmoknak,
És immár emberek ezreihez szólnak.
Óvnak, és védenek bennünket a versek,
A szerény szavakra mások is figyelnek,
Majd élni kezd az írott, íratlan ábránd,
Ne lenne a világ telhetetlen, falánk.

Mikor egy írás már önmagán túl mutat,
Irányt keres, kutat, és járhatóbb utat,
Leméri, mi közel és mi a messzeség,
Egy virágról írni régóta nem elég,
Mert az arcunkba vágja roncsait a föld,
A száraz ágak nyögnek, elszürkül, mi zöld,
A mellünkben forgatja forró szuronyát
A megalkuvás és a túlélési vágy.

Hiába vizslat minket a komor sötét,
Elfogyni, fennmaradni ez most itt a tét!
A dermedt utak jege KITŐL olvad fel,
Ha már te is lágy, gyáva és gyenge leszel?