Szonett 60.

Ne félj, akkor is eljön majd a reggel,
Sugarában fürdet szürke vizeket,
A sötétért mindig mosollyal fizet,
Szeretettel csókol, és lágyan ölel.

Hideg félelmed elűzi meleggel,
Ha akarat fűt, nem kínoz a hideg,
Ezzel magadért Te tehetsz legtöbbet,
A Te Napod még több ezerszer felkel.

Nézd a hegyet ott túlnan, mily magányos,
Én fogadtam fel, óv mint  alabárdos,
Sétáid, lépteid majd vele nézem.

Elmúlik egy közös élet-pillanat
Mikor enyém volt a Hold, Tiéd a Nap,
A világért sem adnám porló létem.

Ott túl, és még innen

Ott túl a parton a színváltó hegyek,
Tihanytól egész Györökig, Keszthelyig,
Mikorra elmúlok, már rég nem leszek,
Még sokáig feszül e gyönyörű ív.
Léptem a mólon kopogja morzéját
Koromnak, a belső láz sodor, és visz,
Avult jelrendszer, nem érti a világ,
Míg másnak óbor jut, nekem csak kumisz.
Már nem érdekel más, csak mi a lényeg,
Az öblök, hegyek, a víz, a nádasok,
Itt- ott feltűnnek még emberi lények,
Én e csodás díszlethez ragaszkodok.
Csúcsok, csodás ívek, domborulatok
Kéjesek, szülnek, temetnek életet,
Már örökre a hívetek maradok,
Tanúim rá a gomolygó fellegek.
Csak sirálysikoly, már nincsenek szavak,
Alvó elemek fel ne ébredjetek,
Nézem, nézem túlnan a vulkánokat,
Mert a mélyben fortyog már a tüzetek.
Öregszünk, ki lázad, ki elfogadja,
Feladom, vagy tán még tovább folytatom,
Vívom harcom, kiviszem a mólóra
Magam minden hajnalon és alkonyon.

2017. márc. 13.