Mikor meghasad egy szív, azt nem hallja senki. 
   Szinte hangja sincs, nem rezdülnek meg tőle az ablakok, nem fordul felé a világ. Valami láthatatlan repedés fut végig benne, mint egy hajszálvékony villám az éjszakai égbolton, s egy pillanat alatt kettéválik az, ami eddig egésznek hitte magát.
   A szív ezt először még nem is érti, csak áll a csendben, mint egy elhagyott ház az ősz közepén. Ajtajai nyitva, az ablakokon befúj a szél, miközben minden szobában ott maradt valami abból, ami egykor az otthon volt. Egy félbehagyott mondat. Egy emlék. Egy tekintet, amelyet már nem lehet visszanézni többé.
   Aztán lassú lépteivel megérkezik a nyitott ajtón át a hiány, belép a küszöbön, s beköltözik a reggelekbe, leül az üres székekre, és esténként odafekszik az ember mellé. Olyan, mint a köd, nem lehet megfogni, mégis mindent beborít.
   Biztos érezted már Te is.
   Mikor meghasad szíved, az idő is másképp kezd járni. A percek hosszú folyókká nyúlnak, az órák pedig kavicsként nehezednek a zsebedre. Vannak reggelek, amikor úgy tűnik, mintha a nap elfelejtett volna felkelni, s vannak esték, amelyekben a legfényesebb csillagok is túl messzinek látszanak.
   Sokáig szívünk azt hiszi, hogy ami egyszer eltört benne, azt már semmi sem teheti teljessé. Pedig a törések nem mindig csak sebek lesznek, hanem néha ablakok, s idő múltán rajtuk keresztül olyan fény szivárog majd be, amelyről korábban nem is tudta, hogy egyáltalán létezik.
   A fájdalom lassan megtanítja arra, amit az öröm sosem tudott elmondani, hogy az ember nem attól erős, mert soha nem törik meg, hanem attól, hogy darabjaiból is képes újra felépíteni önmagát.
   Aztán egyszer, egy egészen hétköznapi reggelen, amikor a napfény aranycsíkokat rajzol a falra, szíved észreveszi, hogy már nem ugyanúgy fáj. 
   Nem azért, mert feledett.
   Hanem mert megtanult együtt élni az emlékkel. A repedés ott marad benne, mint egy régi folyómeder a tájban, s nem szégyelli többé. Hisz minden törés egy történetet őriz, s minden heg azt suttogja, egyszer nagyon mélyen éreztél, szerettél.
   Mikor meghasad szíved, talán nem a vég történik meg, talán valami új születik a csendben.
   Lehet néha éppen ott, ahol életünk padlásán egy cserép a tetőn összetört, talán ott, azon a kis hibán át, egyszer csak újra besüt a fény.
   Mert mikor meghasad egy szív, azt nem hallja meg senki, esetleg csak az, aki miatt meghasadt. A világ ugyanúgy tovább issza a reggelt, a villamosok csilingelve húznak tova a város fáradt erein, a kávéfőzők gőze pedig ugyanúgy felhőket rajzol a konyhapultok fölé. Odabent bennünk történik viszont valami végérvényes, ahogy egy láthatatlan kontinens elmozdul a mellkasunk alatt. Nem törik le, nem válik el, csak elcsúszik önmagán.
   Mintha valaki egyetlen mozdulattal kihúzná szívünkből azt a gerendát, amelyre éveken át az egész tető támaszkodott. A ház még áll, de már másképpen. A falak emlékeznek a súlyra, az ablakok pedig olyan dolgokra néznek, amik többé soha nem érkeznek meg.
   A fájdalom eleinte nem is fáj igazán, csak helyet foglal. Leül az ember mellkasában, mint egy idegen vendég, akit nem is hívtak, de ő tudja, hogy maradni fog. Nem beszél. Nem kell neki. Elég, hogy jelen van. Elég, hogy minden lélegzetvételnél kissé odébb tolja a bordáidat, s egyszer csak minden ismerős tárgy idegenné válik.
   A pohár, amelyből tegnap még két kéz ivott, ma egyedül áll az asztalon, s úgy néz ki, mint egy kis üvegbörtön, amelyben fogva maradt az a régi est. A párna őrzi még a fej súlyának emlékét, a felakasztott kabát zsebében ott marad egy mozdulat, amelyet már senki sem tesz meg többé.
   A hiány egy különös állat. Nem lehet megszelídíteni. Éjjelente végigjárja a szobákat, megszagolja az emlékeket, aztán leül az ágyad szélére. Nem támad rád, csak néz, s az ember egy idő után megtanulja, hogy vannak olyan veszteségek, amelyek bezárnak egy olyan helyre, minek nincs ajtaja, s nem lehet onnan kimenni.
   A csend ilyenkor óriásira nő. Olyan lesz, mint egy fekete tenger, miben minden kimondatlan szó elsüllyed. Az ember pedig csak áll a partján, kezében egyetlen mondattal, amit már nincs kinek elmondania.
   Miért maradtál bennem, ha már nem maradtál mellettem?
   A kérdés sokáig világít. Aztán egy napon lassan halványodni kezd. Nem azért, mert választ kapott. Hanem mert elfáradt.
   A szív pedig lassan megtanulja, hogyan kell úgy dobogni, hogy közben kerülgeti saját romjait. Megtanulja, hogy nem minden seb ajtó egy másik emberhez, van, amelyik ablak önmagunk felé. Talán ez a legkülönösebb az egészben, ami egyszer szakadéknak látszott, idővel tájjá változik. A repedés nem tűnik el. Nem kell eltűnnie. Ott marad, mint egy villám emléke az ég alatt. Mint egy régi vasúti sín, amely már nem vezet sehová, mégis őrzi annak a vonatnak a nyomát, amely egyszer elvitte innen az élet egy darabját. 
   A szív nem lesz ugyanaz.  De a „nem ugyanaz” nem jelenti azt, hogy kevesebb. 
   Talán mélyebb.
   Talán csendesebb.
   Talán olyan szobákat nyit magában, amelyekről korábban nem tudta, azt sem hogy léteznek. S egyszer, egy jelentéktelennek tűnő reggelen, miközben a napfény ferdén végigcsúszik a padlón, a szív észreveszi majd, hogy valami megváltozott. Már nem vár, csak emlékezik.
   A múlt nem kopogtat többé az ajtón. Leült valahová messzebb, s lassan elmosódik körülötte a világ. Az ember pedig rájön, hogy a gyógyulás nem az, amikor többé semmi sem fáj. Inkább az, amikor a fájdalom már nem tudja megmondani, hogy a sötétben maradj. Mikor meghasad egy szív, egy darabja talán valóban ott marad valahol a múltban.
A többi darab viszont feltápászkodik, lassan, mezítláb, tele repedésekkel, de elindul.
   Nem, mert elfelejtett szeretni.
   Hanem mert hosszú idő után megtanulta, hogy önmagában is van egy út, amelyen újra hazatalál.

TM