Ó kedves mikor pirkad nálad,
fénycsík szeli ketté a keleti tájat,
mi az a csend, vagy nyugalom,
ahol veled lenne közös otthonom.

Egy hatalmas kert kellős közepén,
ahol fák bokrok nőttek házkörén,
madarak éneke tölti ki a légteret,
távolból hallom, álom üli szememet.

Ilyenkor mozdulatlan minden,
még a hajnali szellő sem rebben,
arcodra kiül most pihent mosolyod,
de rápillantasz alvó zárt szememre,
szemhéjam fáradságtól még csukott.

Ó kedvesem őrizd csak álmomat,
de ez mellett vond ki küzdő kardodat,
mert szívemben most is az a vér pezseg,
mint mikor éreztem, tested megremeg.

Még miénk marad az ébredő kikelet,
csak nyújtsuk egymásnak a kezünket,
tündöklő Nap szétszórja a vihar felleget,
szíved enyém, míg az enyém tiéd lehet.

Írta-Varga István-Barcs-2018.06.12.