Boldogan bontja bojtját, haját a nyárfa,
a tavaszom énhozzám még most is ellátogat,
velem együtt készül szédülni a nyárba,
bár szívemen fityeg még egy téli lakat.
Kedvemért öltözik lilába, fehérbe,
bájait feltárja, kendőzi ráncait,
mert kissé már töpörödött és öregecske,
ez a kikelet már a hatvannyolcadik.
Velem volt, mikor még totyogtam, paskoltam 
sekély vizet, messze vittek papírhajók,
majd széles csíkot szeltem a mély habokban,
mámba is követ engem szegény halandót.
A térrel, az idővel farkasszemet nézek,
örömök vonzanak, a nagy csobbanások,
nem zavar elmúlás, a majdani végzet,
ebben a tavaszban megoldást találok.
Zivatarok könnyeznek most helyettem,
ilyenkor szomorkodni, sírni nem tudok,
a randevút titokban már megterveztem,
szerelemre hívnak völgyek, dombhajlatok.

Hajnali ébresztőm a rigófütty-trilla,
majd elmerülök a szivárványba, fénybe,
felsejlik a teremtés, az ősi harmónia
titka, e tavasznak sose legyen vége.

2014. 04. 24.