Szonett

Hajnaltáj túlnan szemére ül az éj,
Versem rovom kitárulkozva és sután,
Téglabörtön árnya szívem bársonyán,
Kedvtelésem szenvedés, mámor és kéj.

Nem kell a papír, csak fehér nyírfahéj,
Hogy bicegjek halott sortársak után,
Vitánk egyoldalú, haszontalan talán,
Aranyködbe burkolt ezüstös rejtély.  

Eggyé olvad  bennem a tarka világ
Így, se dicséret, se gyilkos kritikák,
Az idő a pánt és a vasrácsozat.

Vérezve vágyom, végre látva lássak,
A verskötetek, mint meglelt bűntárgyak,
Minden sorom rajtuk egy ujjlenyomat.

2017. 01. 23.