Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Mint halovány csillag a végtelen űrben:
Ragyogni mindig kész… élete ennyit ér:
Magányban égni el, a naptól hevülten.

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Tömegben-szült magány, mi fájón leng körül.
Vigyétek lelkemet! Nem kell már semmi bér…
Tessék, tépjétek cafatra, kegyetlenül!

Rácz Endre ©
2017 01.22. Szerep