Homok, kő és végén néhány dübörgő rög
Szép sztaniolpapírba becsomagolva,
A hétmérföldes mesefilm meg csak pörög,
Mintha az életünknek értelme volna.
Az idő hol sántít, cammog, és vánszorog,
Máskor meg tovarohan, a féltett kincsem
Távoli csillagok, vagyonom szebb korok,
Ha szól, és benéz hozzám néha az Isten,
Nem szúr már a szívem, a gyomrom nem korog. 
Egyedül számolom az elmúlt éveket,
Szerelmeket, kopott könyveket a polcon,
Ha elfáradok néha, a sorson elrévedek,
Felnyávog a cicám, és folytatom napom.
Egyre öregebb lesz rajtam a nagykabát,
Égető honvágy kínoz otthonomban is,
Hó-papírra vetem, milyen a szabadság,
Amit a szív sír, diktál, nem lehet hamis.
Köröttem dolgozik, és tesz-vesz a köznép.
Oltom szomjúságom, még itat az élet,
Nem tudhatom, hogy milyen lesz majd az összkép.
Végén örök fénybe, vagy sötétbe nézek.

,

De addig fontos lesz még mindegy szürke nap,
Kedves emlékekkel, tárgyakkal mélyre ás.
Mert, ha netán egy perc, óra is kimarad,
Nincs élet többé, és nem lesz majd folytatás.

2016. 02. 24.