Tünde és a barátai a mindenség túloldalán találkoztak tizenkettő bölccsel, akik sokkal hatalmasabbak voltak mindennél, mint amit eddig ismertek.
     Ott, az égbolton mindig minden bolygó együttállásban volt. Akár meg is érinthették őket. Bejárhatták mindegyiket anélkül, hogy bármerre is léptek volna. Hiszen olyan volt mindegyik, mint önmaguk mása. Mintha a belső valóságukat látták volna viszont. Csupa élettel teli világukat. 
     Könnybe lábadt a szemük, mindenki magára ismert, és mindenki megérintette azt a bolygót, ami tulajdonképp ő maga volt, és akkor megszólaltak a bölcsek: 
     - Köszönjük.
     - Mit köszöntök? - kérdezte Tünde.
     - A szívetek varázslatát. Hiszen ha ti nem vagytok, a mindenség túloldala sosem mutatkozott volna meg. Nélkületek mi sem lehetnénk itt, hisz
általatok keltünk újra életre. A szívetek olyan hatalmassá vált, hogy olyan helyekre is bevilágított, ahol eddig üresség volt. Ahol az élet nem mutatkozott meg. Egészen idáig. 
     Alighogy befejezték a mondandójukat, felragyogtak ott is a csillagok, mindegyik más színű volt, összeért fényükben pedig a bölcsek köve mutatkozott meg. Amit egy mágikus kör védett. Ez a mágikus kör behívta Tündét és a barátait, akik a bölcsek kövét is megérintették.
     Ami azután a tizenharmadik bölccsé változott.

TM