Mikor oly rég valaha
ablaküvegre írtam neved,
csak azért mert pára fedte
az üveget és a szemed.

Majd az álmok sűrűsödtek
repültem mint madár,
de dalom mégsem hangzott
szárnyamat tépte az ár.

Szétszórt – mindent szétkapott
majd kezét nyújtotta a rossznak,
karját lábát magára fonta
úgy intett búcsút a múltnak.

Oda kinn egy Nő elveszett
emlékét szél hajszolja,
asszonynak is jó lett volna
ezt cáfolta vadászpuska hangja.

Emlékét két fénykép őrzi
tisztasága mint fehér hó.
Úgy őrizem pajkos emlékét
mint hátamat ért hógolyó.