Komor sötét felleget, küldött szél ura,
hangrobbanással telt a lég, rajt fénybúra,
majd nyílnak zsilipek, ömlik az áradat,
ilyenkor veszít a táj szokott árnyakat.

Na látod, mire képes az őstermészet,
megrettensz mikor a szél már fákat téphet,
olykor gurgulázva játszik sötét torka,
süvölt tombol, mint a megvadult boszorka.

Szinte nyomaszt, borzadállyal is rémiszthet,
az a sötét, már feketéző felhőzet,
távolról már látni, esőnek függönyét,
ahogy zúdítja földre víznek özönét.

Úgy látszik, lezúduló jeget takarhat,
felhőzet színe, mely nyakunkra szakadhat,
óljában a kutyám is vonítva szűkül,
de csak tombol egyfolytában, oly veszettül.

Isten haragja, idővel csillapodik,
de addig az áradat veszettül ömlik,
törött ágak hulltak, levelekkel földre,
de mily hirtelen kitört, úgy váltott csöndre.

-írta-Varga István-Barcs-2021.02.05.