Már megint a könnyek éjszínű virága,
Úgy nyílik lelkemben, mint vad fának rózsája.
De hervad levele, de szárad a szára,
Nincs már több vigasz szívem fájdalmára.

Riadtan nézek, délibábot látok,
Két szemem sarkából kiégtek a lángok.
Hamuvá vált rózsaszín pír arcom,
Ott fekszik létem a tűzlángú poklon.

Fekete szénné ég emberi testem,
Tévútra tévedtem, ez lett a vesztem.
Bolyongok esőben, sarat tapos talpam,
Ködszagú foltokhoz kezem tapasztottam.

Üres levegőt lélegzik kínnal telt létem,
Nem tudni, erre a világra, miért is születtem.
Falak és kőhalmok építették házam,
Bejáratától távol soha sem álltam.

Beszívott füstje, ablakain rácsok,
A benne lakó lény rabszolgává varázsolt.
Lencsét szedegettem, borsót fosztottam,
Éjfekete éjjeleken fényekről álmodtam.

Ennyi volt az igaz, a több mind úgy hiába,
Mintha hiába lenne a fáknak több és több ága.
Mintha hiába volna hang, szó, vagy beszéd,
Mert ezen a földön csak holtan éltem én.

Budapest, 2025. április 15. 

TM