Mit üzentek bús sírhantok?
Mit üzentek néma, repedt harangok?
Mit üzentek hegyek, dombok?
Mit üzen a bús pacsirta?
Mintha jártam volna itt köztetek,
Láttam szomorú, hulló könnyetek.
Mert nem felejt évtizedekig a magyar lélek,
Bús fájdalmában meghasad a szívetek.
Trianon átka most is kiált.
Ármánnyal veszítettétek el a hazát.
Elég volt, eddig, s ne tovább!
Adjatok e meggyötört népnek kegyelmet,
Szenvedett a hatalmasok miatt eleget.
S járom Nagy Magyarország tájait,
Látom volt falvak megkopott házait.
Látom a kis folyót, mely „hajózható!”,
A föld is kiált, a szenvedés nem bírható.
S hallom mély sóhajokat,
Mely szívekből, lélekből fakad.
S érzem, a remény éltet ad,
Nem tagadja meg ősi földjét fiad.
Mit üzen a zord felhő az égen?
Eljön majd az új tavasz, a kikelet, mint régen.
Reménytől enyhül a szívek fájdalma odabenn,
S a néma zokogás megszűnik idelenn.
Addig küzdeni kell az elcsatolt részekért,
Trianon átkai eltörléséért.
Összefogva, mert van még remény,
Amit szétválasztottak kegyetlen kezek, összeér.
S a kokárdák kinyílnak az emberek szívén.
Mosonmagyaróvár, 2019. március 13.
TM
