Mivé leszünk, ha elfogy az erő,
ha újat gyűjteni nincs már idő,
ha a szív csak csendben dobban,
és a lélek már nem moccan?

Álmaink porrá foszlanak,
hogy fényként messze szálljanak,
csak emlék lesz, ami valaha élt,
vagy új útra lel, amit nem remélt?

Ha a remény is porba hull,
s a világ bennünk nem virul,
csak árnyak járják át a napot,
s mi némán hordjuk a haragot.

Ha a szó feleslegessé válik,
s a csend is fájón elvásik,
akkor már nem vagyunk jelen,
csak emlékek valamiben.

Egy régi arc, egy halvány kép,
amit az idő széjjeltép,
egy sóhaj, mit senki sem hallott,
egy könnycsepp, mit senki sem vallott.

És ha egyszer végleg elfogyunk,
ha már nem számít, hogy hol vagyunk,
akkor talán a sötét ölel át,
s mi elengedjük a világ szavát.

De míg egy gondolat rólunk él,
s egy szív mélyén emlékünk zenél,
nem veszünk el egészen soha,
csak alászállunk a csendbe, haza.

TM