Pandémiából
Ünneprontó üzenet
Mezei István

 Hazámból Pandémiába toloncoltak
kerülöm környékét piacnak és boltnak
nem kívánom sorsom élőnek sem holtnak
hozzám az angyalok csak néha kopognak

most meghúzom magam egy rabként szobámban
 a katakombám nekem mégis fellegvár
hogy a homályban a belső fényt meglássam
a békét nyugalmat melyre a lélek vár
 zizegő fű befekszik a szürke tájba
tanulság nélkül is álmodik nélkülem
nem avatkozik bele tragédiába
csak hadd gomolyogjon a véges végtelen
kevés bizonyosság megannyi a hátha
mert csődöt mondott az emberi értelem
a hátamon táncol az Úristen lába
a mellemen jár s meg-megáll a szívemen
meglátjuk mit fogan méhében a jövő
napot lop el tőlem az irigy alkonyat
temető a rét és a smaragdzöld mező
már a hajnalt várom és tán tavaszomat
a világnak elege lett  már belőlünk
a fénye hályogos fakó macska-sárga
 a szabadságot rejtette el előlünk
halhattalan lelkünk zárva egy szobába
tékozolt titkaim féltve rejtegetem
a lélek-labirintus mélysége enyém
lesz még szeretet becsület és szerelem
 csak az kívánom, hogy meglássam a végén
háborút könnyebb megnyerni mint a békét
mert az ellenség meglapul és elbújik
elsorvad az élet kifakul a szépség
jönnek még napok de lesz e majd hatodik

nem látok sehol sem felmentő sereget
hazug ellenzék és korrupt miniszterek
drogmámorban ádázul fenekednek
utolsó morzejel a nemzet szétesett.

2020. 12. 10.