Napok telnek, hogy szürkén mosolygok rád,
ha felém közelítsz. Ha fogom is kezed,
egy tisztes távolból szemlélem benned a nőt:
szunnyad bennem a férfi. Csak az eggyé tartozás
kötele húz magadhoz. Nézlek. Elcsodálkozom,
hogy tegnap, vagy azelőtt mi volt benned más,
több, ami azt az ősi vágyat tűzre szította
valahol a mélyemben? Hol van az a valahol?
Hipothalamusz és vérbő alhas között
ugyanaz a szív dobban a szürke napok vérkeringésekor is…
Egyszer egy ellesett mozdulatod, egy illat-kampód
buktat át a küszöbön, s feltörnek belőlem a fények
és zenefalak közt lépdelek egy ősi szertartási ünnepen,
s amíg körbetáncoljuk kettőnk melegét, lassan
megértek mindent. De aztán, az után a pillanat után,
mikor rád nyitom szemem, már megint morfondírozom
e metamorfózis különös utazása fölött,
s te úgy mosolyogsz rám, mint aki mindent tökéletesen ért.
Anno Cs.T.