Legszebb emléken kategória
Szivárványt sóhajtottam az égre még,
végre sem gondoltam, bár beteg voltam,
mert törött kezemben volt a messzeség,
édesanyám adta vigasztalóan.
Ősz eleje volt, fény-szülte szeptember,
a loholó lét hintája ott megállt,
a kifosztott jelenemben nem egyszer
láttam a múltból Dobót, a kapitányt.
Hallgattam anyám, olvasni nem tudtam,
tova sodortak a szavak, mondatok,
romfalvakat láttam, ezreket holtan,
úgy éreztem, akkor én is ott vagyok.
Lángoló eget ágyúztak körém,
nevettünk, sírtunk bölcsen és naivan,
tűzkerék temérdek török tetemén,
azt a szeptembert hányszor visszasírtam.
Kopott volt a karszék, minden oly szegény,
mesés világra tárultak ablakok,
több volt az nékem mint egy regény,
amit akkor kaptam, mindent hordozok.
Csak ülök telemben magamba meredten,
az élet lova halad ólomtrappban,
hány gyűrött vers, könyv volt már a kezemben,
szívem ott delel elszakíthatatlan.
Porladnak a sárgult lapok, oldalak,
hangokból font fény ma is bennem ragyog,
a szürke évek magukba fojtanak,
tudom, a földön nincsenek csillagok.
Most is ott vagyunk, a két fonott székben,
már mögöttünk ostromok, győztes csaták,
ő tovább olvas, és én csak őt nézem,
hallgatag kortyolom szép, okos szavát.
2013 december 1,