M. I.

Sóhajom, panaszom most semmit sem ér,
avarban hiába nyílik pipitér,
rövidek útjaim, beszűkült a tér.
A nyár, az idő felettünk elzúgott,
kopasz faágról csak bagoly huhog,
„keress magadnak egy kedves, kis zugot.”
Ahol menedéket talál az élet,
tán pislogó gyertyáim kicsit még égnek,
ne aggódjak a fagy, a hideg végett.
Kaján szelek az ablakaim rázzák,
a kérgük mögé bújnak az öreg fák,
az ember a semmiben keresi önmagát.
Kandallóm mélyén élednek a tüzek,
kezemben a toll, homályos szemüveg, 
sétámra kísér notesz, sovány füzet.
Odafenn hunyorog pár vaksi csillag.
idelenn sötét van, se fény, se illat,
csak szedegetjük holt virágainkat.
Most semmit sem ér a sirám, a panasz
annak, kire, lehet, nem vár a tavasz,
bár a szerelem csalafinta, ravasz.
Vajúdó formából kibomló tartalom,
a vérem lüktet, már csak azt hallgatom,
mit akar a pipitér sáros avaron.
Akár egy száll virág kitárul az ember
Szövetségre vágyik pártatlan Istennel,
vázába sem kerül, már senkinek nem kell.

     2014. 10. 13.