Nagyon zord, kemény tél uralkodott az erdőkön, mezőkön és réteken. Egy erdészlak kicsiny ablakából csillogó szempár tekintgetett ki a tavasszal, nyáron, és még ősszel is olyan szép, tarka virágos kertre, amelyik most vastag hótakaró alatt aludta téli álmát. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kert egy sarkában, ahonnan a forgószelek vékonyra fújták a hótakarót, a hó alól mintha valami ki akarna bújni. Mi lehet az? Szólt is a nagymaminak, hogy öltöztesse őt fel jó melegen, mert szeretné megnézni, mi akar kibújni a hó alól. A nagymami mosolyogva megsimogatta kedves unokája homlokát.
- Nem lehet, lánykám. Hiszen az éjjel is magas lázad volt. 
   Az átvirrasztott éjszaka villant át a gondolatain, mikor a nagyapóval felváltva virrasztottak az unokájuk ágyánál, és vizes ruhába csavargatták szegényt, hogy csökkentsék a lázát. Boldog örömkönnyek peregtek a nagymami szemeiből, mikor reggel a kis unoka érdeklődni kezdett a kinti világ iránt.
- Már közeleg a tavasz, meglátod, mire a nárciszok virítani fognak, te is kint szaladgálsz majd. Akkor  megnézed a kiskertet. 
   A kislány nem tudta ugyan, hogy mik is azok a nárciszok, de sejtette, hogy valami csodavirág lehet, hiszen őt is Nárcisznak hívták, és ő is egy kis csoda. Legalábbis mindég ezt hangoztatja a nagymami, és nagyapó is
   A magas láza igazán alább hagyott, de a friss levegőt csak úgy élvezhette, hogy a nagyapó naponta kétszer ablakot nyitott. Persze, Nárcisz rögtön a nyitott ablakhoz rohant, és már látta, hogy a hó alól valami növény féle akarja kidugni kis fejecskéjét. Ki szeretett volna rohanni, hogy eltakarítsa a növény fejéről a havat, de nagyapó már a kiskertben is volt. Mikor gyöngéden elsimította a vizes, nehéz tavaszi hótakarót, mondta is az unokájának:
-   Látod, Nárciszka. Már igazán itt a tavasz, hiszen bújik a hóvirág. 
- Hóvirág? – kérdezte kicsit csalódottan a kislány, mert ő már a nárciszt várta. De azért ennek a kis bátor fehér virágnak is örült, amelyik dacolva a zord teleknek elsőként dugja ki fejecskéjét a hótakaró alól.
   Nárciszt még mindég nem engedték ki az udvarra, mert az orvos bácsi így rendelkezett. Csak a nyitott ablakból nézte, hogyan tűnik el napról napra a hótakaró. Egyre több virág bátorkodott a még kicsit csalóka tavaszi napfényre, és nyújtotta szép szirmait az éltető, meleg napsugarak felé. A nagymami, vagy a nagyapó minden virágról külön mesét tudott mondani Nárciszkának, így a kislány a hóvirágon kívül megismerte az ibolyát, a tavaszi kankalint, meg más gyönyörű tavaszi virágokat. Nagyon örült nekik, de mindég a nárciszokat várta.
- Látod, kis unokám. Ezek a zöld levelek már a nárcisz bokrok. – mutatott rá egy egész sor  alacsony, sűrű bokorra a nagyapó.
- Ha majd virágot bontanak, szedünk neked egy csokorra valót, és bevisszük a szobába.
Nárciszka sírva fakadt.
- Miért sírsz, kicsi lányom? – kérdezte nagyapó, és meglepődött az unokája bölcsességén, aki könnyes szemmel mondta:
- Ha a nárciszokat leszakajtjuk, azok elhervadnak, és már nem lesznek szépek. 
   Egy kora áprilisi reggelen végre eljött az a pillanat, mikor Nárciszkát kicsit melegebben felöltöztette a nagymami, és kisétált vele a virágos kertbe.
   A kislány minden virágot megcsodált, amit az ablakból látott. Kicsit szomorú lett, mikor a hóvirág helyett csak elszáradt szirmokat talált, de ahogy a nárciszbokrok felé tekintett, a boldogságtól felcsillant a szeme. Éppen nyitották szirmaikat, és csodálatos sárga virágaikkal ékesítették a kertet.
   Nárciszka föléjük hajolt, és ő is olyan lett, mint egy csodálatosan szép, üde tavaszi virág.