Szerelmüket a szürke égbolt látja,
Mint a csalfa ősz a nyárral cicázik,
Nászágyúk már a sárga, kopott pázsit,
Takarójuk a rőt avar kabátka.

A ég sóhajt, még szerelemre várva,
Az ősz, ki mindent letiporva csábít,
Megcsillantja a rafinált csodáit,
Odább áll, mikor ráun már a nyárra.

Az most elillan szégyenében messze,
Hogy a bánatát jó mélyre temesse,
Már vár reája egy télre vezeklés,

És hó-palástos, fehér, hosszú álom,
De visszatér ő majd, hogy bosszút álljon,
Akkor friss lesz újból, üde és merész.

2017. szept. 2.