Tavaszanyó felöltötte legszebbik ruháját,
olyan virágosat, illatosat, tarkát.
Megérintette kezével gyengéden a földet,
új életet csókolt nem tehetett többet.
Megsiratja néha tavalyi táját,
de nem szomorú mert öleli barátját,
Ki fel itatja záporozó könnyeit,
lábai elé forró homokot terít.
Bohókás, szertelen kalandokra csábít,
izzó tűzgolyó szerelmével kábít,
csillog a napsugár izzadó homlokán,
le csordul végig egészen az ajkán.
De az ég kékje már gyakrabban szürkül,
a madarak fészke is lassan ki ürül,
csendes szellő fújja a vénülő lombokat,
arany, citromsárga, olykor vörös, mi itt maradt.
S mikor már elfáradt , kitombolta magát,
magára húzza újra, vastag takaróját,
próbálja kipihenni az egész évet,
hogy jövőre újra indulhasson az élet.