Bennem ébred a hajnal, mikor aranyba borul az ég,
lelkem mélyén csillagport hint szét a tavaszi szél.
A harmat apró gyöngyein megcsillan egy titkos világ,
s minden nyíló virágban ott dobban lelkem egy darabkája.
Én vagyok a tavasz, a rügyek halk ébredése,
az első napsugár, mely fényt csókol a vidékre.
A nyári zápor, mely arcomon ezernyi gyöngyöt fakaszt,
s a mezítlábas tánc, mely a hegytetőn az égig szalad.
Ott járom táncom, hol a felhők a vállamhoz érnek,
hajamba ezüstös csillagfényű szellők térnek.
A hegyek lába alattam, fölöttem a végtelen,
s minden fordulásommal új csillag születik az égen.
Bennem izzik a nyár, a búzamezők aranya,
a tücskök esti dala, a naplemente halk szava.
A folyó tükrén ringó fény, a tenger mély sóhaja,
s a hold, mely éjjelente álmaimat őrzi halkan.
Aztán őszbe hajlik bennem lassan a világ,
arany levelekből fonok magamnak koronát.
A lombok közt a szél régi titkokat mesél,
s én hallom, ahogy az idő egy pillanatra véget ér.
Ha tél érkezik, hófehér álmot öltök,
a csend bársonyán csillagfényben fürdök.
Hópihék táncolnak körülöttem halkan,
s bennem a tavasz már új virágzásra moccan.
Mind a négy évszak bennem talált otthonra,
a tavasz reménye, a nyár szabad mosolya,
az ősz bölcs csendje, a tél tiszta ragyogása,
négy külön világ, mégis egyetlen lélek vallomása.
A hegyek erejét és a völgyek nyugalmát hordom,
a folyók kitartását, a felhők könnyű álmát őrzöm.
Néha csak egy sóhaj vagyok az alkony ölében,
máskor egész univerzum ébred egyetlen lélegzetemben.
Mert én vagyok a természet titkos vallomása,
a négy évszak változó, mégis örök ragyogása.
Én vagyok a szárnyalás, a fény, a végtelen,
egy apró csillagpor, melyből egész világ születik bennem.
S ha egyszer az éj a csillagok közé hívna,
lelkem egy pillanatra az univerzumba simulna.
Nem hagynék magam után mást, csak egy halk ragyogást,
egy szabad lélek nyomát, s az örökkévalóság sóhaját.
Csak úgy.... Szabadon…
TM