Hazánk kinyújtsa karjait határ fölé, 

Magára öltve dicső múlt győzteseit.

Áldott légy régi nemzetünk mindörökké,

Egy haza, ami megvédi gyermekeit.

Tűzből és hamuból kovácsolt nemzetünk,

Isten dicsősége mennyekbe repíti.

Hegyek, melyen évszázadokat szenvedtünk, 

Síkságok, mely büszkeséget testesíti.

Árpád és Mátyás vére zúg ereinkben,

Kossuth Lajos, Horthy emléke velünk él.

Bujdosó kurucok tűnnek fel hegygerincen,

S kardjaik haragra, háborúra kél.

Mikor feltámadt forradalmunk emléke,

Mikor Dózsa György vezette a sereget.

Szabadság ideológiánk jelképe,

Népünk rég várt függetlenségét elnyerte.

Esküdtünk a kardra, s a büszke szóra,

Lovak nyerítése a véres csatákban.

“Szabadság vagy halál”, nemzetünk mottója,

Felcsapó szikra oltott, kialudt lángban.

Örökségünk Árpádok dicső zászlaja,

Várak múltja, a magyarság büszkesége.

Dicsőség járja, isteni erő maga,

Pusztító támadásokkal szembenézve.

Szívünk vidámsággal, mosolyokkal töltve,

Mikor nemzetünk zászlaja égen lobog.

Szilárd szemünk gyönge, elrejtőzve könnybe,

Vakító Napunk fénye reánk ragyogott.

Ki vezeti most nemzetet győzelemre,

Legyen az égbolt a mi szentelt harcterünk.

Hol megtalálva a szabadság vezére,

Utat mutat, nyerünk, bárki áll ellenünk.

Mátyás fekete serege bécsi várban,

Régmúlt dicsőségünk égen utat mutat.

Győzelmet aratunk, mégha csakis százan,

Nyisd ki ó Mennyország, szentelt kapuidat.

Következő nemzedék adja életét,

Büszke elszántság, mely reményeket fakaszt.

Eldobva minden régi, s új félelmét,

Aratva dicső győzelmet és diadalt.

Megfáradt nemzetünk megtörve talpon áll,

Hazánkat építjük múltra emlékezve.

Mártírok feláldozott vére folyva át,

S most saját magát, népét megmérgezve.

Távolról látszódik a kihunyó fénye,

Legyen nemzet örök menedék fáklyaként.

Ne kelljen szenvedni gyönge, sújtott népnek,

Más nemzetek zászlaja alatt szolgaként.