Tegnap eltűntem az őszben.
Nem hirtelen, nem úgy, ahogy az ember becsuk egy ajtót maga mögött, hanem lassan, mint mikor a fény eloldja magát a fák ágairól. Beléptem az erdőbe, s az erdő mintha magától lélegzett volna. A levelek lábam alatt régi emlékekként zizegtek, a fák pedig némán őrizték azt, amit már nem akarok kimondani.
Az est rám borult hűvös leheletével. A lombok fölött lassan kihunyt a nappal.
Az ég előbb rézszínű lett, aztán bíbor, végül mély, bársonyos kékbe süllyedt.
A fény utolsó darabjai végigcsúsztak a törzseken, megakadnak egy-egy levélen, majd lassan eltűntek.
Az ősz ekkor magához ölelt.
Nem kérdezte ki vagyok, honnan jöttem, s hová tartok. Csak rám borította színes takaróját, s elvitte mindazt, amit már nem akartam tovább hordozni. Eltűntem a levelek között, a szarvasok távoli énekében, az avar illatában, a sötétedő erdő lélegzetében. Eltűntem, mint a tóba hullott csillagok, amelyeknek fénye még sokáig ott remeg a víz felszínén, s közben az éjszaka mélyén az erdő álmodott.
Hirtelen a közelben ekkor felbőgött egy szarvas.
A hang mélyről érkezett.
Átremegett a mellkasomon, úgy hogy szinte én is beleremegtem, végigfutott a törzsek között, s valahol a távolban visszhangra talált. Egy másik feleletre. Aztán még egyre.
Az erdő egyszerre megtelt hanggal.
Bőgés, ágropogás, szélzúgás, távoli neszek. A sötétség nem volt néma többé. Élt. Mozgott. Lélegzett.
Én pedig ott álltam benne, s érzem, ahogy a hideg lassan áthatja ruhámat.
A hajamra éji pára ült, lélegzetem fehér felhőként emelkedett előttem.
Valahol messze felbőgött egy újabb szarvas.
A hang végigfutott a völgyeken, az erdőn, megmozdította a sötétséget, és egy pillanatra úgy érztem, mintha az egész táj egyetlen hatalmas, dobbanó szív lenne. A szarvasbőgés nem egyszerű hang, üzenet a vadon mélyéről, egy ősi kürt kiáltása, amelyben benne van a vágy, a magány, az elmúlás és az élet makacs akarata.
Mindig várom, s minden évben beleveszek ebbe a csodában.
Eltűnve az őszi erdőben, az esti bőgés visszhangjában, a vörös és arany levelek között. Közben mintha az ősz lassan lefejtené rólam mindazt, ami felesleges. Neveket. Arcokat. Tegnapokat. Talán még önmagamat is.
Ilyenkor érzem, ahogy az éjszaka a várakozás közben mélyebbre hajol a fák között felém.
A hold ezüstös karokkal kapaszkodik az ágakba, a köd pedig már látom, ahogy ott alszik a völgyben, mint egy el nem mondott titok, s lassan közelít.
Hagyom, hogy elnyeljen.
Az eltűnés néha nem veszteség.
Van, amikor az embernek el kell tűnnie egy időre, hogy meghallja azt a halk hangot önmagában, amelyet a nappalok zaja mindig elnyom, s úgy érezhesse reggel, mintha kicserélték volna, úgy lépve ki majd az erdőből a tisztásra.
Hallgattam tovább csendben az erdő királyainak lelkemet érintő előadását.
Hajnalban aztán a köd lassan felemelte fejét.
A világ újra megszületett.
A fák ágairól lassú cseppekként hulltak a köd könnyei, s az erdő lélegzete fehér páraként lebegett előttem. A tegnap éji sötétnek már csak foszlányai maradtak, s én előkerültem a reggeli ködből. Még éreztem magamon az éjszakai erdőt.
A föld illatát,a köd nedvességét, a levelek érintését.
A szarvasbőgés visszhangját valahol mélyen, bennem.
Éreztem, nem ugyanaz az ember lépett ki belőle, mont aki este ide belépett.
Valami ott maradt az erdőben belőlem.
Talán egy régi bánat.
Talán egy régi énem.
Talán csak egy darab abból, amit túl sokáig cipeltem magammal.
Az ősz rám nézett a reggeli mezőn, s én rá mosolyogtam.
Mert már rég tudom, hogy ő nem az elmúlás évszaka.
Az ősz egy kapu.
Átlépünk rajta, s amit elveszítünk, s elmúlt, az nem mindig tűnik el, néha csak, mint a fákról a levelek, úgy hullik le rólunk is, hogy aztán tavasszal valami új, szebb nőhessen a helyén, de ami lehullott, életünk talaján örökre ott marad, táplálva a tavaszt.

Néha eltűnök az őszben, mert talán épp ott találom meg én is önmagam.