Akkor össze tudtunk fogni testvérien.
Szerettük egymást mind, lelkesen.
Történelmi tanúként emlékezem.
Fájón gyönyörű érzés maradt bennem.
Túléltük a kegyesnek tűnő terror éveit;
Bosszú sem élt bennünk, de élt a hit.
Nem beszéltünk róla. Csendre intett.
Ott, hol össze tud fogni egy nemzet,
A mélybe temetve parázs izzik bent.
Nem lázongtunk, nem találkoztunk.
Fekete autók láttán is némaságunk
Óvja gondolataink, s vele sorsunk.
Utunkra, eltérítve is rá találunk.
Szeretjük hazánk, és nem lázítunk.
Csendesek a holtak, s csillagként ragyognak.
Szülők gyásza csendes; s ők befelé sírnak.
Gyermekeik előtt sem beszélnek arról,
A kedves arc mögött hogy lapul a terror.
Hittük, és tudtuk: a néma betűk életre kelnek.
A csendes holtak álmai még szenderegnek.
Magyar földből, anyaölből, anyaföldből élet sarjad.
„Csőcselékként” anyaföldben nem nyughatnak.
Jön még idő, s a lelkiismeret egyszer ébredni kezd.
Ártatlan bajtársak, ártatlan gyermekek vére szól:
A szó elfojtva bár, de jön a lelkiismeret!
Felkiált odabenn, jöhet és jön még őrület.
Jaj, a gyilkosnak, ó, jaj lesz a léleknek!
Félhet a végtől, félhet a kiontott vértől.
Kegyes halált hiába várt -, az lassan érkezik.
Jaj, az árulónak, ki eladja népét, s hazáját is.
Jön egy más kor, a jövőről, s az életről szól.
Ezért fogjunk össze mi, magyarok!
Ne tévesszenek meg a demagógok!
A nemzetnek élni kell, magyarnak maradni!
Testvérként, kéz a kézben, újra összefogni!
Nyírbogdány, 2017. október 25.
