Az éjszaka csokraiba belenézek,
látok egy Nőt, csodás szerelmet,
hamvas, szép testét, mint bársony,
érinteném - de nem lehet.

Fehér-lila orgonák közt búvik,
arcát levél-lomb takarja,
dudorászik, tördeli virágját,
így villan ki formás, szép karja.

Lassan itt van - megjön január,
nem nyílnak akkor virágok,
hópelyhek, ha szállnak alá,
üveget festenek jégkristályok.

De - valahol újra megtalállak,
veled akarok örökre elmenni,
de minden hiába - hazugság volt,
sosem lesz belőle semmi.

Veszélyben vannak álmaim,
oly csendesek az éjszakák,
nem halljátok hangomat,
betakar a föld - virágok - fák.