Már délfelé járt. Megfőzött.
Néhány telefont várt.
Míg beszélt, mint egy madár, csivitelt.
Majd körbejárta otthonát,
port törölt, virágot öntözött.
Azután átöltözött.

Hajában szaladt a fésű.
Púdert most nem rakott arcára,
csak egy csepp kék fényt a szemére,
fülbevalót a fülébe,
a megszokott mozdulat kísérte,
miközben a tükörben alig nézett magára.

Lágyan ringatózott egy belső hang dallamára.

Ivott egy pohár hűs vizet,
érezte, ahogy a kijózanító hideg
minden porcikáját átjárja.

Aztán fordult a kulcs a zárban,
és máris ott volt a postán, piacon,
a gyógyszertárban.
És bárhol megszólalt jártában,
az arcok körötte fényre derültek,
mosolygott, akinek a szemébe nézett.

És ez a sejtelmes derű egész nap kísérte.

Hazaért, kabátját fogasra téve,
a nehéz szatyrokat lerakta egy székre,
bepakolt a hűtőbe.

Megmosta a kezét, felkerült a vacsorateríték.

Cicanadrágot húzott és feszülő pólót,
úgy várta a csengőszót.
Magában mosolygott.
Szívöröme őrizte a titkot.
Még mindig arcán érezte az illatot,
amit reggel párja szerelmes csókja
arcán otthagyott. 

2024. március 6.