Kisasszony, küldöm önnek e pársor írásom,
most Nőnapi köszöntőm emígy kínálom,
Kiskegyednek virágözönt hozzon tavasz,
édes ajkait sosem hagyja el panasz.

Szeretve gondoljon e sorok írójára,
szavaiban van a csók és virág varázsa,
benne a boldogság, mely sokszor oly kevés,
de mégis több, mint a tücsökciripelés.

Vénáimban őrzöm gyönyörű szépségét,
jövőbeli találkozásunk reménységét,
Dráva-parti füzesek rejtik a találkát,
csodás vágyaknak az elképzelt talányát.

Kiskegyed, Ön ugye, rég nem járt már erre,
ráismer majd egy virágcsokros emberre,
ki kezében szorongat elhervadt csokrot,
babonázva nézi a víz alkotta fodrot.

De bizony, fonnyadt virágcsokor kinek kell,
így egy hajítással a Drávába szökell,
szürke folyam kapott nőnek szánt virágot,
mondd, miért követtem el ezt a csacsiságot.

Mit akar vénember, hisz bot kell már kezébe,
ám ezért szomorúság költözött érzetébe,
könnyei is apadnak, mint víz a mederben,
de pár csepp azért eljut a Fekete-tengerbe.