Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

Kegyed, hölgyem, úrhölgy és asszonyom –
megannyi férfibók a női nemnek,
s e finom lélek mint a Grand-kanyon:
átkelni rajt, az urak nekimennek.

Kacér mosoly és üde dekoltázs:
hát nem marad el a férfi ámulat –
közöny ellen holtbiztos beoltás,
s színházat játszik az oltott társulat.

Ami virág, mind a nőnek nyílik,
de a férfi néha liliomtipró –
az asszonyok a sarkon beszélik,
mert a törött liliomról szólni jó.

Tessék csak előre! S ajtó tárul,
a férfi génjei kulcsok a zárhoz.
Vágyai takarása okául
csak szemével fal, mielőtt határoz.

Világok pusztultak el nők miatt:
Trójáig hajózott hős Odüsszeusz –
halott volt Paris, mire fölriadt,
pedig hát Hérához sem volt hű Zeusz.

A történések mögött ott a nő,
a büszke férfi szánalmas pojáca:
tűzgyújtáshoz a nő a kovakő,
a férfi csupán hideg vas kovácsa.

Ki az, aki mindig messze vágyik,
Daidaloszként akár a Napba szállna,
miközben az illattól elázik,
mit kedvese áraszt felé, a szárnya.

Anyának érzem ó Ádám magam!
És visszahull a porba a nagy utazó.
Sutba dobja mind, ami álma van –
bár folyton kétli, hogy élni úgy a jó!

A nemek harca néma küzdelem,
az igenek csak a templomba valók.
A szívek között néha űr terem,
s aztán mégis, mint két csillag andalog.

           2017.03.06. Csorba Tibor