Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A nagy „Maratoni”

Eternity
Eternity képe

Egy atlétikai világversenyen történt. Nem emlékszem már pontosan Olimpia volt e, vagy világbajnokság, de az eseményre ma is tisztán emlékszem.
     A színültig megtelt stadionban a hosszútávfutó női verseny befutóit várta a közönség. Az izgalom tetőfokra hágott. Izzott a stadion katlanként a feszültségtől. Nagy karéjt alkotva hullámzott a nézőtér.
      Nagy hangzavar fütty, taps közepette feltűnt az első befutó! Csapzottan zihálva közeledett a cél felé. Néhány lépés választotta már csak el a célszalagtól ahol izgatottan várták fényképező gépekkel, kamerákkal felszerelkezve a riporterek, újságírók, és a stáb tagjai, edzők, trénerek, menaggerek. Merevvé keményedett izmokkal a görcsös erőfeszítéstől áthaladt a célon! Már csak egy nagy kupac volt látható, ahogy elkapták azonnal, ölelve pokróccal betakarva a felhevült testet, mely szinte élettelenül hevert az erőfeszítéstől elernyedve, még a nagyérdemű tombolva ünnepelt.
    Kisvártatva érkezett a következő, az utolsó métereket kalimpáló karokkal. Ziháló tüdővel sípolva, szinte bezuhant!  Elkapták, el ne vágódjon az utolsó erejét kifejtve a kimerültségtől. Ölelgetve, betakarva vitték őt is a célvonaltól távolabb, helyet adva a következő befutóknak.                                 
    Kisebb nagyobb kihagyásokkal ismétlődött a jelenet, ahogy sorra érkeztek a verseny résztvevői. A morajlás is mintha kissé alább hagyott volna, az idő multával.
     Azután különös jelenet játszódott le
     Mindenki azt hitte vége a versenynek. Elkönyvelték a győzteseket, helyezetteket, de, még mintha valaki izgatottan ott ált volna tanácstalanul forgolódva a célnál?  Edző lehetett, mert a stadion bejárata felé tekingetett, és egyre izgatottabban. Néhányan a nézőtérről ezt észrevéve maradtak még. Kíváncsian szemlélődtek, érezték, még valami hátra van!
     Percek teltek el és szinte csenddé dermedt valami drámai végkifejlet. Mikor már senki sem számított különösebb eseményre, mint a halkan betaszított ajtó mögött váratlan elkésett vendégként, érkezett.
     Megállt egy kis időre.  Mint az esőcsepp mikor ferdén megcsurran az ablaküvegen, néhányat keresztbe lépett a vörös salakrekortánon, s megállt, a határoló fehér csíkot éppen át nem lépve, előrehajolva, imbolyogva, egyensúlyozva. Most a másik irányba mozdul nehézkes léptekkel merev oszlopszerű combokkal. Nem futás volt az már, botladozás. Teljesen szétesett koordinálatlan, természetellenes mozdulatokkal. Olyan volt, mint egy üzembiztonságát vesztett robot. Csurogva meg meg szalad, gördül, megáll.
     Még egy körív van hátra, talán száz méter. Billen csak nem hasra vágódva, lép néhányat megáll. Tapintható a csend amit a nem várt  látvány döbbenetességével kiváltott. Az érdemi versenynek ugyan vége, de az igazi küzdelem most kezdődött el. Sikoltásnak tűnik a mozdulat, üvöltésnek;  - Állj! Itt vagyok még! Én is vagyok! El akartatok menni? Itt akartatok hagyni? Itt vagyok, Itt! Még vagyok…. Vagyok…. Vagyok!
     Úristen elvágódik! Mozdul valaki, hogy segítsen. NEM! NEEEE! NEM szabad, érinti meg a vállát valaki. Egy arc bontakozik ki a tömegből, és kéz markolja meg, karját, fogja azt, ki már ezzel a szándékkal mozdul a futópálya irányába. - Kizárják! Még át nem lépi a célvonalat, nem szabad segíteni!
     Újra sikoltásként hasít a csendbe, a lelkekbe, hiszen a léleksikoly csak ott hallható; - Ne vegyétek el tőlem a negyvenezer méterem, mert belehalok!
     Már egy tömeg áll a célnál újra! A szolidaritás odavonz ismeretlen arcokat, kikben valami megmagyarázhatatlan érzés, bénító tehetetlenség lesz úrrá! Tényleg ez lenne a verseny? Nem tehetünk semmit? Nincs jó döntés? Ha nem érne célba? Vagy akár célba ér végül? Csak ha átlépi a célvonalat. Ha átlépi!!  Lesz e még egyszer negyvenezer méter számára? Ismétlődik a görög katona tragédiája mely halhatatlanná, hőssé tette?
     Még néhány méter! Gyere, gyere!! Karok nyúlnak irányába, integető hadonászó kezek - Gyere lány, itt vagyunk, erre gyere! Szugerálják, és ő lassan elnehezedett végtagokkal lassan, nagyon lassan közeledik. A közönség is ütemes biztatásba kezd, szinte leheli, fújja előre ütemes dobolással, tapsolással, s ő vánszorog tovább, remegő görcsös lábain.
    Az utolsó métereket csaknem négykézláb, hajolva teszi meg! Bezuhan!! Nincs tovább! Már ott ölelik, takarják pokróccal. A fűre fektetik. Orvos vizsgálgatja. Nem látható az őt körülvevő tömegtől.
    Hordágyra fektetik, úgy viszik, kíséri egy aggódó embercsoport. A közönség maradéka, kik végignézték ezt a különös ráadást tombol ünnepel. Azután, a morajlás csillapodni kezd, feloldódik lassan egy katartikus érzésben.  Győzni lehet számtalan módon, de így!
     Ami biztos, egy életben egyszer, csak egyszer. Akik itt maradtak és végignézték ezt a küzdelmet, nem vitatták. Igaz, arra sem emlékszik már senki, melyik Nemzet színeiben versenyzett. Inkább csak arra, kiről elnevezték (MARATONI FUTÁSNAK) ezt a távot. Mintha benne nyerne új értelmet, és reinkarnálódna, újra, hogy senki ne feledje többé! Ez a szürke, sztárok közt ismeretlen, helyezetlen hölgy aratta a nap győzelmét.
     Győzni így győzni! El lehet indulni többször, lehet edzeni, megszakadva, küzdeni a sikerért. Győzni így, viszont ma csak Ő tudott! Többször, bizonyára számtalanszor rajthoz áll még életében. Viszont ez a legemlékezetesebb versenye volt neki is, és aki végig nézte, azoknak is! Mert az nap Önmagát győzte le, Sziszifuszi küzdelemben. 
    Évek múltak, már csak annyi maradt, emlék. Valahol, volt egyszer egy maratoni futószám, és egy ismeretlen női versenyző, és maradt belőle ez a történet, mert nem feledtem el.  

Rovatok: 
Olvasásra ajánlom