A bocsoknak sem kellett kétszer mondani! Egyszerre akartak a bejáraton kimenni, ezért már ott átestek egymáson! Milyen jó móka volt! Amikor kilépve a barlangból, máris belehuppantak a nagy hóba, amiben még a mamának is nehéz volt mennie.  Mit sem érdekelte ez őket. Boldog hancúrozással töltötték az időt, egészen addig, amíg a távolból fel nem hangzott egy magányos medve, hívó hangja.
      Az anyamedve megdermedt. A nagy barna! – a szíve gyorsabban kezdett verni. Mi lesz, ha nem ismeri meg a bocsait? A hívó hang, egyre közelebbről, és egyre sürgetőbben szólt.
     A nagy barna, érezte a nőstény szagát, de érezte, hogy nincs egyedül. Közeledett. Nagyon izgatott volt, amint a magas hóban a fák és sziklák között haladt.
Egyszer csak, a nőstény állt előtte.  Két lábra állva, védelmezőn, a távolabb lévő bocsok előtt.
A nagy barna megállt, látszott rajta, hogy nincs mitől tartaniuk. Ezek az ő csemetéi! Érezte a szagukat, érezte, hogy az ő utódai.
     - Ott a papátok! –szólt a mama, és ő büszkén szemlélte őket, ezért megnyugodva elindult egy tisztás felé, ahol talált némi édes gyökeret. A fajtársaitól eltérően, nem keresett ellenséget az utódaiban. Nem érezte veszélyeztetve a helyzetét általuk.
     Az anyamedve, visszatért bocsaihoz, akik izgatottan ugrándoztak örömükben, hogy láthatták a papájukat!
Innentől kezdve, gyakran jártak ki a barlangból, játszadozva, birkózva a hóban, majd a fűben. A tavaszi napsütés erősítette csontjaikat, és hamarosan fára mászó bocsok lettek.
      Míg egy napon elindultak a folyóhoz, a nagy folyóhoz, ahol a papájuk már régen várt rájuk. Tisztes távolból figyelhette őket, mert az anyamedve nem engedte a közelükbe. Nem tudhatta, hogy őbenne más érzések dominálnak. Ez így volt jól, így volt ez mindig és így lesz ezután is.
     Egy új élet kezdődött nem csak a bocsok életében, hanem az anyamedve, és a nagy barna életében is. Egy család lettek. Még ha távolról is, de összetartoztak. Egy család, mely a legszorosabb kötelék, amit a szeretet tart össze.
     A szeretet, mely mindent eltűr egymásnak, mely elfedezi, ha rossz dolgokat teszünk, a szeretet, ami nem keresi maga hasznát, hanem inkább a másikét. Elfeledi a régi sérelmeket, melyet az idő szépen begyógyít, de ha nem tenné is, akkor egy jó döntéssel ezek a sebek begyógyulhatnak.
A családi szeretet, ami biztonságot ad, ott találhatjuk a nyugalmat, az örömöt, és ha ezt megbecsüljük, akkor megtudhatjuk, hogyan volt képes a nagy barna, mindent feledni. Feladni addigi megszokott életét, kilépni abból a biztonságosnak vélt zónájából.  Igaz, hogy az első lépéshez, az embertől való félelem vezette, de utána már tudta merre kell mennie.
      Időnként így vagyunk ezzel mi is. Szükség van egy erőszakos döntésre, egy határozott lépésre ahhoz, hogy elérjük azt, amire már sok éve, tíz éve, vagy akár több évtizede vágyunk.
Merjünk lépni! Ne várjuk meg, hogy valamilyen váratlan helyzet, rákényszerítsen minket a változtatásra. Mindenki érzi azt a szívében, hogy meg kell tennie azt a lépést, de a halogatással csak az időt húzzuk, meghosszabbítva sokszor egy nehéznek látszó, reménytelennek tűnő helyzetet.
     Új lépés, új kezdet a jobb élet felé! Mert, minden jó döntés után jobb jön, és a nagy barna, egy új esélyt kapott, mert jól döntött…

                                                        V É G E