Béla bácsi nyolcvanegy éves volt, de a lelke valahol harminc körül ragadt. Hetente kétszer járt a piacra, vasárnaponként disznóvicceket mesélt a templom előtt, és bár a hallása gyengült, ő ezt szigorúan tagadta. 
   Egy szép tavaszi reggelen a lánya, Ági, rábeszélte, hogy menjen el végre a fül-orr-gégészhez, mert "már a süket néni a harmadikról is jobban hall nálad, papa!" - mondta Béla bácsinak, aki kissé értetlenül nézett rá.
   De megadta magát, kissé kelletlenül, de elindult. A rendelőben minden a szokásos mederben zajlott, egészen addig, míg a doktor úr bele nem nézett a fülébe, majd meglepetten felkiáltott:
   – Hát ez meg mi?! 
   A nővér odaszaladt. A doktor kis csipesszel valamit kiemelt a bácsi füléből. Egy pillanattal később a doktor ujjai között ott virított... egy kis sárga LEGO-kocka.
  – Ez hogyan került ide? – kérdezte elképedve a doktor.
   Béla bácsi megvonta a vállát.
   – Biztos a Zsombi unokám dobálta... mondtam neki, hogy ne a fülembe célozzon, de hát ezek a mai gyerekek...
   Az egész rendelő nevetésben tört ki. A doktor, a nővér, sőt, még a váróterem népe is dőlt a röhögéstől, amikor hallották a történetet.
   Béla bácsi csak legyintett.
   – Látják, megmondtam én, hogy kutya baja a fülemnek. Csak tele volt "gyerekkorral".