Zsuzsa barátnőm már sokadszor hívott magához vendégségbe, töltsünk egymás társaságában egy-két napot, legfeljebb ott alszom, mondta.

   No, végre eljött az a nap is, amikor meg tudtam látogatni. Nagyon örültem, hogy újra látjuk egymást, hogy jó kis sztorikat osztunk meg egymással, jókat nevetünk, beszélgetünk a családunkról, komoly és kevésbé fontos dolgokról, ahogy a kedvünk hozza.
   Kedves közös barátunk, Laci, elém jött a buszmegállóba, berakta a táskámat a kocsi hátsó ülésére és már úton is voltunk az ismerős ház felé.
   Megérkezésünkkor rögtön feltűnt, hogy mennyit épült, szépült az udvar és a virágos kert is. Rengeteg új, szebbnél szebb növény nyújtogatta felém vidáman a leveleit, virágait. A zöld gyep az élet üdeségét és teljességét sugározta, szinte megérintett az energiája. Gondos kezek munkája, szeretetenergia érződött minden pillanatban.
   Zsuzsa a konyhában tett-vett éppen, lábainál a telefonbeszélgetéseinkből már jól ismert Marci kutyus cikázott el és vissza. A szobában, az ágyon meghúzódva a már maratoni kort megért – s időközben megvakult – Kacor nevezetű kandúr cica feküdt. Én zsörtölődtem Zsuzsával, hogy nem kell ebéddel, miegymással készülni, nekem nagyon jó a zsíros kenyér is, vagy ami éppen akad a háznál. Az együttlét a fontos.
   Bár jól ismerem, tudtam, hogy úgyis készít valami finomat. Így volt ez most is. Marhahúsleves főtt a tűzhelyen, hús sült a sütőben és majd burgonyát tálal hozzá, savanyúsággal.
   Beszélgettünk mindenféléről, miközben főtt az ebéd. Megnéztem Zsuzsa hátsó kertjét is, no, az is igazi csodává nőtte ki magát, teljesen más arcát mutatta, mint legutóbb. A látvány is gyönyörű volt, de a sokféle zöldség és gyümölcs csak úgy hívogatta az embert, és mondanom sem kell, hogy kínálva is voltam mindennel, ami szem-szájnak ingere. Lassan eljött az ebédidő is. Zsuzsa asztalt terített, Laci, a jó barát is segédkezett. oda került a gyöngyöző, illatozó húsleves, a főtt hús is, és ekkor történt valami…
   Zsuzsa főtt hús darabkákat szedett a tányérjába, hogy megetesse az alig két hónapos kutyust. A megvénült cica is ott szimatolt a konyhában, a tányérja mellett. Először a kutyuska kapta a falatokat, beleszagolt a tányérjába, aztán mintha gondolkozna, a cicára nézett, majd újra a tányérjára. Majd azt láttuk, hogy az a pöttöm, pici kutya a szájába veszi a legnagyobb húsit, és odaviszi, és beleteszi a macska tányérjába. Picurka orrával még meg is bökte a macskát, hogy itt van, egyél csak!
   Mindhármunknak még a lélegzete is elakadt, meghatódottságunkban a szemünk is párássá változott. Itt van ez a pici jószág, ez a tapasztalattal még nem rendelkező, a világot éppen csak felfedező kutyuska, akiben már van annyi szeretet és empátia, hogy megosztja a legjobb falatját egy kora miatt már leépülő félben lévő öreg macskával. Az állati ösztönein felülemelkedve, óriási csodát tett ott a szemünk láttára.

   Sok embertársunk példát vehetne ennek az önzetlen, pici jószágnak a tettéből, lenne mit tanulnia belőle. Míg élek el nem felejtem ezeket a csodálatos pillanatokat, hisz épp ezekért a pillanatokért érdemes élni.

TM