Volt három jó barát a Gyuri, a Gyuszi és a Győző. Igaz, hogy még alig taposták életük tizedik évét, az osztálytársaik között már öreg, tapasztalt vadászoknak számítottak.. Amit a vadászatról olvasni lehetett, mindent elolvastak, Kittenberg Kálmánal kezdve, Széchenyi Zsigmonddal folytatva, és természetesen még nem bezárva, mert mindég akadt olyan vadász kalandokról író szerző, akinek a művét valamelyik a „Három Gy., vagy a Triumvirátus“ közül felfedezett. Három Gy.- nek a barátai hívták őket, mert tényleg sülve-főve együtt voltak. Triumvirátus-nak, talán ugyan ebből az okból kifolyólag a tanárai szólították a fiúkat. Nekik persze fogalmuk sem volt róla, mit is jelent ez a megszólítás, hiszen sem lőhető vadnak a megnevezésére, sem egy lőfegyver típusára nem emlékeztetett ez a szó.

Persze, a vadászkalandok olvasása nem nagyon elégítette ki a Gy.-ket. Mindháromnak az édesapja is tagja volt a helyi vadászszövetségnek, ezért volt kitől ezt a szenvedélyt örökölni. Persze a fiúk sehogyan sem akartak belenyugodni, hogy ők még nem vehetnek részt vadászatokon. Sokszor rejtőzködve kullogtak a vadászok és hajtók nyomában, egy-egy hajtóvadászat alkalmával, de bizony, még nem voltak mesterei a rejtőzködésnek, mint az indián nagyvadászok. Rendre felfedezték őket, és könyörtelenül hazakergették.

    „Ezt már nem engedjük! Csak azért is, nekünk is lesznek trófeáink.“ Döntött a három Gy. Győzőnek nem is volt túl nehéz dolga, mert novemberben a szülinapjára egy légpuskát kapott ajándékba. Irigyelte is őt a másik két GY.  De azért Győző nem volt önző. Ha az édesapja megengedte , hogy az udvaron céltáblára gyakorolja a mesterlövészet nemes tudományát, a másik két fiú is lőhetett egy párszor. De céltáblára lőni...Az bizony gyerekeknek való, nem ilyen nagy vadászoknak, mint a Három Gy. Igaz, Győző apukája szigorúan megtiltotta, hogy akár csak egy verébre is elsüssék a légpuskát, de talán minden tiltást azért találnak ki, hogy megszegjék. Céltáblára csak akkor lőhettek, ha a Győző apukája is jelen volt, de ő többnyire végezte a ház körüli munkát, még a fiúk a söréteket pazarolták, ezért nem volt nehéz kilesni azt a pillanatott, mikor a „fontoskodó“ apuka nem figyel, és megpróbálni verebet lőni. Mind a három fiú sok sörétet elpufogtatott, mert egyik veréb sem volt hajlandó állni mint a cövek, hogy „No legénykék, itt vagyok, lőjetek már le.“ A verebeknek ilyen eszükbe sem jutott. Ugrándoztak, csiripeltek, röppentek ide-röppentek oda. No lőj le egy ilyen izgága verebet! De , ahogy mondják: „Addig jár a korsó a kútra amíg el nem törik“, vagy a mi esetünkben „Addig ugrándozik a veréb a Nagy vadászok szeme elött, amig valahogy eltalálják.“

Ez történetesen nem a puska jogos tulajdonosának sikerült, hanem a Gyurinak. Igaz, hogy ő, ha kínozták volna, akkor sem vallotta volna be, hogy egészen más verébre célzott, mint amelyik hősi halált halt, de a sok jelenlevő veréb közül az egyik tényleg leesett az ágról. Győző titokban kicsit bánkódott, de azért mindháman örültek, hogy végre egy trófeájuk is van. Gyorsan eldugták, hogy a Győző apukája ne lássa. Ki kell tömni! Határozott a Három Gy. Igaz, hogy Széchenyi az első verebének csak a szárnyát örökítette meg, de ez a mi Nagy vadászainknak kevés volt. Ilyen nagy dicsőséget nem lehet egy nyavalyás kis szárnyacskával elintézni!

„Bemegyünk az állattani szertárba, és megnézzük, hogyan vannak kitömve a madarak.“ Szólt a világos, és határozott döntés.

A szertárba gond nélkül bejutottak, mert Feri bácsi, a tanár jól ismerte a Nagy vadászok érdeklődési körét, és tiszteletben tartotta ezt, pláne, hogy a Triumvirátusra mindég számíthatott, ha ebben a szertárban kellett rendet rakni.

A három GY. ben száz százalékig megbízott, hiszen számtalanszor rendezgették, csodálgatták a kitömött állatokat, ezért most is beengedte őket.   A fiúk most szakértő szemekkel szemlélték a madarakat. Rájöttek, hogy talán még valahogy ki fogják tömni a „trófeát“- azaz hogy a verebet, de a szemei helyett mit tegyenek?...  Gyuszi bizonyult a legélelmesebbnek a Három Gy közül- zsebében volt a felelet. „Itt sok madár van , az „öreg“- mármint Feri bácsi úgy sem veszi észre, ha egynek hiányozni fog a szeme- és már ki is vájta a legkőzelebb eső madárnak, ami történetesen egy macskabagoly volt, a szemeit. Az egy kicsit sem zavarta, hogy a szemek majdnem olyan nagyok voltak, mint a hősi halált halt veréb feje. Többet nem is időztek a szertárban. Hazasiettek, beosontak a Győzőék szérűjébe, ahová az áldozatot rejtették. „No, akkor  kezdjünk hozzá.?“ Mondta nagy bátran Gyuri, és  az otthonról elcsent nagy konyhakést átnyújtotta Gyuszinak. Ez ugyan átvette, de nem tudott mit kezdeni vele. Álltak szegény veréb teteme felett tanácstalanul, majd aztán Győző kicsit reszkető kézzel elvette a kést. „Csináljuk úgy, mint anyuka, mikor tyúkot pucol:“ Indítványota. Igen ám, de a tyúk a verébnél azért méretesebb, és le is van kopasztva. Nagy nehezen azért kilyukasztották szegény veréb hasát, és ujjukkal kipiszkálták a belső részeit. Persze, fogalmuk sem volt, hogy csak a bőrét kellene szegény madárnak kitömni. Belegyömöszöltek egy kis szénát, és Gyuri nagy öltésekkel összevarta a sebet, közben párszor az ujjába is beleszúrt. A legények annyira elégedettek voltak magukkal, hogy ugráltak örömükben. Szerették volna a madár szárnyait széjelhúzni, mintha repülne, de ez sehogyan sem sikerült. Végül feledták, és abba is belenyugodtak, hogy szegény „kitömött“ veréb csak úgy ,lekonyult fejjel ,két oldalról egy-egy lécecskével kitámasztva kuporog. „Ülhet is a veréb!“ Így döntött a triumvirátus. De azért legyenek szemei, ha már szereztünk-határozták el, és a Gyuszi által otthoról hozott pillanatragasztóval olyan szemeket ragasztottak a verébnek, hogy sok bagoly megirigyelhette. Ez lett a nagyvadász Triumvirátus első trófeája . Persze, ők nem is sejtették, hogy pár nap múlva szegény tetem oszlásnak indul, a bűzt bizony Gyuszi apukája megérzi, és talán majd akár puskatilalommal fogja büntetni a Nagy vadászokat.

Folyt.köv.